Egy újabb éjszaka a temetőben

Történetek az Intézetből

A vacsora után a négy fiatal körben a padlóra tették a poros párnáikat, és történeteket meséltek. Clarie és John elmesélték saját, hihetetlen történetünket attól a naptól kezdve, hogy először találkoztak a temetőben. Miközben felváltva ömlött belőlük a szó, nem csak a végtagjaik melegedtek fel, de ők is ismét egyre közelebbinek érezték egymást. Most tudatosult bennük, hogy mindketten élnek, jól vannak, és ami a legfontosabb: együtt. A történet végén, együtt komorultak el, és végül John hátulról átkarolta Clariet, aki közben sírni kezdett. Az elmúlt néhány hónap nyilvánvalóan neki sokkal nehezebb volt, mint Johnnak, és ez most jött ki rajt igazán. Miközben John Clarie hátát simogatta, és vigasztalni próbálta, hogy minden rendben lesz, Chloë belekezdett a történetébe.

Chloë:

 Egy francia kisvárosban születtem, de sosem ismerhettem a szüleimet. Anyám belehalt a szülésbe, apám pedig külföldre költözött, és később az intézetben kiderítettük, hogy távozása után néhány hónapra egy súlyos betegében ő is meghalt. Már babakorom óta az intézet igazgatója nevelt, így őt tekintettem mindig is anyámnak. A neve Faye se Demander (kiejtés: ’féj szedömondi’), és ő a legokosabb, legszebb, legönzetlenebb és segítőkészebb francia nő, akit ismerek.

Szóval, iskolába is az intézetbe jártam, mivel elég nagy gubancot okoztam volna az emberek iskolájában. Ott azonban nem volt túl sok barátom, mert idegesítette őket, hogy nem tudják, kivel beszélnek. Néha titkokat mondtak el, mire kiderült, hogy nem is nekem, hanem a legjobb barátnőjüknek akarták elmondani, de mivel én úgy néztem ki…no comment.

16 éves voltam, amikor megismerkedtem Akashival, akit akkor találtunk meg. Megszeppent kisfiú volt, még úgy, 19 évesen is, így szívattam is rendesen, amit ő ignorált, és mindig a képességemről kérdezett. Természetesen hazudtam róla, de ő tudta az igazságot, így állandóan az agyamra ment. Végül rájöttem, mindketten magányosak vagyunk, így elkezdtünk együtt lógni. Azóta együtt tanulunk, és együtt jövünk küldetésekre is.

Azóta persze van neki egy barátnője, akivel tavaly jöttek össze. A csaj nagyon para.

Akashi: Hé,nem is igaz. Attól még, hogy vámpír, igenis normális.

Clarie és John: Hogy mi?

Chloë: Hé lúzerkéim, ez az én sztorim, befejezhetném?

John: Bocs, de a vámpíros sztori jobban érdekel.

Akashi: Haha, és igazat mond.

Chloë csak dühösen vállat vont, és hagyta Akashit beszélni.

Akashi: Tokióban születtem, én voltam a harmadik gyerek a családban. Mindig is éreztem, hogy más vagyok, így nyomozni kezdtem a természetfeletti élőlények témában. Természetesen nem sok mindent találtam, de a gimnáziumi könyvtársnő felfigyelt rám, hogy ilyen témában keresek könyveket, és később egyre többet beszélgettünk. Végül annyira jóban lettünk, hogy elmondtam neki, mit is tudok. Ő rögtön megértette, miről van szó, hiszen az intézet egy beépített embere volt. Azt mondta, ha kész vagyok feladni mindent, elküld Franciországba a l'Institut De Créatures Surnaturelles-be, vagy más néven a Természetfeletti Lények Intézetébe, ahol hasonló képességekkel rendelkező emberek és lények élnek. Először nagyon megharagudtam rá, amiért ’különcnek’ nevezett. Én csak normális akartam lenni. De végül a kíváncsiságom felülkerekedett, és megkértem, hogy mondja el, hová menjek.

Chloë: Köhömm…

Akashi: Sajnos, azt nem mondhatom el, hogy hogyan találtam meg az intézetet, ugyanis az titkos. És úgyis meglátjátok, ha odaérünk.

Na igen, és ott, az intézetben találkoztam Johanna-val(’zsoáná’-nak ejtik franciául), a francia vámpír lánnyal, aki most a barátnőm. Nagyon helyes francia lányról van szó, és az érdekes szóhasználatán és technofóbiáján kívül semmi sem utal arra, hogy más lenne, mint mi.

Chloë: Jó, de mint tudjuk ez is azért van, mert a csajszi több mint kétszáz éve született.

Akashi: Attól még messze az egyik legjobb csaj az intézetben.

Chloë: Persze, csak utánam.