𓆗Kockázatos szerelem𓆗 /18+/

8. fejezet

Nem aludtam semmit az éjszaka. Mikor el estem, be vertem a fejemet, úgyhogy még az is rá tett egy lapáttal.
Még mindig nem tudtam, hogy történt meg ez. "Vagy talán vissza akarsz menni?" -folyton ez a mondat jár a fejemben.
Aztán amikor ez lezajlott, fel húzott, majd fel rángatott a szobába, és bezárt. Több mint egy napja már itt vagyok fent. Nagyon éhes, és szomjas vagyok. Még arra se volt energiám, hogy fel álljak a földről. Előttem volt egy tükör. Még az undor is elfogott, mikor meg láttam magam. Mint egy élőhalott, vagy még rosszabb. A telefonomat össze törte, ezért segítséget se tudok hívni. Bár nem is tudok spanyolul, úgyhogy tökmindegy.
Ez alatt az idő alatt, elgondolkodtam, hogy miért is élek. Talán ha nem születtek volna meg, akkor most apa és anya boldogan élnének. Vagy...egy másik gyerekkel. -dőltem el. Már nem érzem semmimet. Álmos is vagyok, de az éhségtől nem tudok elaludni.

Este 22:00 óra felé, lépteket hallottam. Anyám volt az, a kezében pedig szendvics, és egy nagy pohár víz volt. Ahogy csak bírtam, próbáltam fel ülni, nem sikerült. Anyu felém jött, le tette a földre az ételt, majd a hajamnál fogva, felhúzott

- Mi az, eddig birtad? -kérdezte undorral az arcán

- La..lassan 2 napja itt vagyok éhen szomjan. -alig bírtam beszélni

- Nem kellett volna apádat emlegetned. -húzta fel szemöldökét

- Csak hogy egy anya, nem csinálná ezt a gyerekével. -húztam össze szemöldökömet

- Te csak ne oktass ki. -a poharat felkapta, majd a fejemhez vágta. El kezdett vérezni a fejem, és el kezdtem szédülni is.
- Hoztam neked kaját meg vizet, de ha nem kell.. -állt fel, és ki dobta az ablakon a szendvicseket

- Nem kellett volna. Meg baszódhatsz a kajáddal együtt. -próbáltam kiabálni, de nem nagyon ment

- Te kis ribanc! -jött felém, de a pohár egyik darabját fel vettem, majd a lábába szúrtam. Ekkor esett, én pedig minden erőmet összeszedve, próbáltam fel állni. Kisebb nagyobb sikerrel, de sikerült.
Addigra már fel állt, ezért nem tudtam az ajtóhoz menni

- Te kis roha.. -akadt el a szava. Meg látta, hogy egy nagy váza van a kezemben, amit a kis asztalról vettem fel.
- Mit akarsz azzal csinálni? -tette felém a kezét. Hallatszott a hangján, hogy megijedt. Tudta, hogy meg merném tenni
- Tedd le kincsem azt a vázát, jó? -mosolygott rám

- Ne kincsemez nekem. Hogy tehettél ilyet? Be zártál ide, hagytad volna, hogy éhen haljak. Milyen anya vagy te?!! -keltem ki magamból

- De, de kincsem..

- Mondtam, hogy ne hívj kincsemnek!! -ordítottam. El akarta tőlem venni a tárgyat, ami a kezemben volt, de nem hagytam neki. Szét törtem a fején. Össze esett. A falhoz dőltem, mivel már alig álltam a lábamon. A fejemhez szorítottam a kezemet, majd az ajtó felé vettem az irányt. Mentem volna ki, de meg szólalt

- Drága szívem. Ne menj el, kérek. Csak te ne. Apád is itt hagyott. -sírta el magát
- Lányom, kislányom. -mosolygott

- Kezdem érteni miért hagyott el apa.

- Ne mond ezt lányom. Ne menj. -folyt a könnye

- Vald be, sohasem voltam a lányod.

- Dehogy nem. Az egyetlen kicsi lányom vagy.

- Ha igaz, ha nem...nem vagyok többe a lányod.