Szabadnak lenni (Harry Potter ff.)

35: Sötét szombat (!)

A fiú szavai gyengék voltak, Thomas koránt sem bírta kifejezni azokat borzalmakat, amik ezen a napon történtek a Tiltott Rengeteg eldugott kis szegletében. Bár kétlem, hogy bármilyen kifejezésekkel is leírhatóak lettek volna azok kegyetlenségek, aminek a szemtanúi lehettünk mi is.

Időbe telt, nem is kevésbe, mire Thomas-szal összeszedtük magunkat arról az eldugott folyosóról és elindultunk a Tiltott Rengeteg felé. Azóta is átkoztam és egyben áhítattal néztem vissza azokra a percekre, amiket gyáván még a Roxfort biztonságos falai között töltöttünk. Hideg futkosott a hátamon már attól is, hogy visszatértem az erdőbe. Szemeim előtt újra felrémlettek a kedd este történtek. A halott halálfaló, Voldemort lánya és maga a Sötét Nagyúr. Ahogy egyre beljebb és beljebb értünk fojtogatott a félelem. Megdermedtem az árnyak mozgására, csak Thomas szorító keze volt az egyetlen, amely visszatartott engem és a mágiámat, hogy kegyetlenül lecsapjak a közeledőkre. Pár alak lépett ki a fák takarásából, mind egytől-egyig Voldemort szolgálóira hasonlítva. Automatikusan hátráltam meg ijedtemben, melyre a halálfalóknak öltözött mardekárosok csak elmosolyodva adták tudtunkra, hogy jó ideje várnak minket és hogy Lucius kifejezetten hiányol engem. A szőke fiú parancsára nemsokára már jómagam is egy fekete köpenyben és egy maszkkal az arcomon találtam magam. Az öltözék és a maszkok, még ha hamisak is voltak könnyen összetéveszthetőek voltak egy eredetivel a fél homályban. Ha valaki szembe jött volna velünk az erdőben biztosan összekevert volna minket, ami pedig most rettentően veszélyes volt.

Mi van, ha valahogy ide keveredik egy auror?

Végzetes kimenetelű lenne a dolog, ebben biztos voltam. Elkapnának minket, rosszabb esetben talán meg is ölnének. De úgy látszott ez az eshetőség semelyik társam agyán nem futott át. A körülöttünk szaladgáló Mardekárosok egyre buzgóbbak és vidámabbak lettek, ahogy közeledtünk a rét felé. Gyomrom fokozatosan kezdett összehúzódni, míg végül csak egy kis görccsé vált. Az erdő egyre vészjóslóbbá változott, hideg néma csend hálózta be az környéket. Fejemet a fáról-fára kapkodtam, úgy éreztem magam, mint egy őzgida egy nyílt réten, ahol egyedül csak én vagyok a célpont az ellenség, pedig bárhonnan rám vetődhet és szétszaggathat. Mágiám is egyre vészjóslóbban fortyogott bennem. Éles határvonalon toporogtam, egyedül Thomas megnyugtató jelenléte volt az egyetlen, amely visszatartott. A fiú keze egyre szorosabban és szorosabban markolta az enyémet. Azt hittem ennél a feszült várakozásnál már nem is lehet rosszabb, pedig ahogy az elmúlt pár napban oly sokszor most is hatalmasat tévedtem.
Az igazi pokol akkor szabadult el, mikor beléptünk a Mágikus Sötétségbe. Egyszerre megcsaptak a hangok. Fájdalmas, halállal teli sikoltások, kínok elől menekülő könyörgések mosódtak össze visongó nevetéssekkel, örömteli kiáltásokkal és az ismerős fájdalmas átok mantrázásával. Büdös verejték szag csapta meg az orromat füstével keveredve. Földre rogytam már az első lépésemnél, ha Thomas nem rángat fel olyan hirtelen biztos voltam benne, hogy a gyomrom tartalma egyből a lábaim elé került volna. Számat még marta az epe keserű íze.

– Nem eshetsz össze Rach, fel kell állnod! Ennél csak... – Alig fogtam fel Thomas elharapott mondatát, amit közvetlen a fülembe suttogott.

Kitámolyogtunk a sötétből, de még így láttam mindent. A maszkon és a füstön keresztül tökéletesen kirajzolódtak előttem a megtört testek halmaza, a porba hullott emberek és a felettük álló félelmetes alakok. A színes fényű villogások, csak még jobban megvilágították a véres, és zúzódásokkal, vágásokkal borított embereket, ahogy a közelükben álló halálfalók arcát is. Mindent beborított a mocsok, a por és a vér, még a legnagyobb köd sem tudta volna eltűntetni a réten való emberek szenvedését. A diákok, a társaink, akikkel az órákon együtt voltunk ott feküdtek a porban, megtépve, megszaggatva. Az egész testükön vágások futottak végig, apró vérfoltok pöttyözték vagy éppen színezték át a ruhájukat. Arcuk fájdalmas grimaszokba vagy halálfélelembe torzultak. Szemükben a rettegés és fájdalom tükrözött vissza. Könnyek áztatták a sebeiket, bőrüket. Szájuk ordításra, kiáltásokra és könyörgésekre nyíltak, néhányuknak torkukból már nem tudott több hang kitörni. Felettük ott álltak, egymást oly boldogan váltogatva a halálfalóknak öltözött mardekárosok. Olyanok voltak, mint a kiéhezett vadak, akik játszadoznak a zsákmányukkal. Kacagtak és élvezettel táncolták körbe a porba roskadt társainkat, miközben, mint egy isteni imát úgy dúdolták az átkokat.