Szabadnak lenni (Harry Potter ff.)

25: A jóslat

Magával rántott. Olyan volt, mintha valaki teljes erejéből magával rántott volna. A fejem hirtelen megfájdult és szédülni kezdtem. Az első pillanatokban azt se tudtam, hogy repülök vagy úszok. Körülöttem szivárvány színei folytonosan váltakoztak. Eközben a világító gömböt szorosan a mellkasomnak nyomtam, s próbáltam minél inkább védelmezni azt, nehogy széttörjen.

A semmiből tűnt fel újra talpam alatt a talaj, de földre érésem kicsit sem sült el kellemesen. Hátra huppanva terültem el a földön, miközben kezemből kicsúszott a jóslat. Fejemet erősen beleütöttem a talajba, mire hangosan és kicsit sem kellemesen felnyögtem. Kezeimet azonnal a fájó pontra kaptam, majd kicsit megdörzsölve felpillantottam a földről.

Egy rét szerűség közepén ültem, ahol a fű magasan, még is szinte varázslatosan rendezett volt, mint a legtöbb kúriánk terültén. Látszólag egy elhagyott helyen foglaltam helyet, a fák és a mögötte elterülő mély sötétség vett körbe. Előttem egy szikla magasodott ki a földből, melynek fala szinte már megmagyarázhatatlanul sík volt, sem egy törés, sem egy mélyedés nem volt benne, olyan volt akár egy tükör felülete.

– Hol a fenébe kerülte már megint? – kérdeztem meg magamtól, miközben felpillantottam a néhol felhőkkel borított sötét égre, ahol helyenként felbukkantak a csillagok és a hold. Szemeimet megdörzsöltem, miközben újra körbe tekintettem. – Ezt nem hiszem el!

Tanácstalanul kapkodtam fejemet társaimat, vagyis inkább elrablóimat keresve, akiknek nyomuk sem volt. A rövid ismeretségből kiindulva nem hittem, hogy tudtak volna a fura zsupszkulcs szerűségről, amely a jóslat is volt. Nagy eséllyel még a Francia Mágiaügyi Minisztériumba lehettek, kitudja éppen hány aurorral harcolva.

Veronica egy elmeboszorkány, Brooklyn, pedig maga a Francia Fejvadász. Biztos, hogy megfogják oldani és kijutnak onnan. Utána pedig megkeresnek engem.

Visszatereltem a figyelmemet, hisz semmit nem érek el, ha az elrablóim sorsán rágódok. A jóslat most fontosabb volt. Sose láttam még olyan zsupszkulcsot, amely érintés hatására indul be, sőt még az életben nem is hallottam efféléről. Talán nem is lehetett zsupszkulcsról beszélni, hisz úgy tűnt a jóslat, amely pár méterre arrébb gurult nem akart újra beindulni, vagy esetleg itthagyni engem a semmi közepén.

Kis figyelés után, végül morgolódva, de oda kúsztam a világító jóslathoz, amelyet óvatosan megforgatva az ölembe helyeztem. Szerencsémre sérülés mentes volt mindenhol, még csak az kellett volna, hogy széttörjön. Nem történt semmi, mikor hozzáértem, így nagy meglepetésként ért, mikor pár pillanat múlva egy kellemes női hang szólalt meg a fényesen ragyogó gömbből.

,,Mikor az ég sötétségbe borul, s felemelkedik a Sötét Nagyúr, visszatér...visszatér Merlin dicső, elfeledett utódja társaival, ő a Nagyúr egyetlen méltó ellenfele, ki a mágusok mágusa, Egy Szörnyeteg Egy Senki."

Értetlenül meredtem magam elé, amint végig hallgattam a kusza sorok sokaságát. Elsőnek fel sem fogtam a jóslat valódi jelentését. Csak néztem a kis fénylő gömböt, amelyet a kezemben tartottam.

– Ez nem lehet igaz – suttogtam, majd megszorítottam kicsit a gömböt ujjaimmal, amelyek felvillantak, szinte egyszerre a gömbbel. Egy pillanat alatt sötétedett el előttem minden, nem láttam és nem hallottam semmit. Csak az átláthatatlan sötétség vett körbe, egészen addig amíg hirtelen fel nem villant valami előttem. Egy kis fény gömb volt, a jóslathoz hasonló, viszont ez, mint egy gyerek labda úgy pattogott ütemesen le és föl. Felém közeledett lassan, majd megállt előttem. Reagálni, sőt még felfogni sem tudtam a helyzetemet, mikor a gömb a mellkasomba csapódott. Egyik pillanatról a másikra színek lepték az előttem lévő teret nagy foltokban, így kicsit úgy éreztem magamat, mintha az előttem lévő világot éppen most festenék lenne. A kép szép lassan élesedni kezdett, így pár pillanat múlva már tisztán láthattam mindent.