Szabadnak lenni (Harry Potter ff.)

12: Egyedül

– Lumpsluck egyszerűen nem teheti ezt! Mindig megemlíti minden estéjén, amit a Roxfortban rendez, hogy a házának a kviddics csapata, azaz mi, remekül játszunk és nagy eséllyel még a kupát is megnyerjük majd. De már 2 éve veszik el előlünk azok a cicusok a győzelmet. Most pedig már azt is megtiltja, hogy edzünk! – bosszankodott a Nott lány.

– Harmadik– helyesbített Jane, majd kisöpörte a szeméből a haját, amit eddig mindig oldalra csatolt. Meglepő volt nem így látni őt, bár inkább nem fűztem ehhez semmit.

– Az az év egy kivételes év volt – dörmögte Olivia. – Mi álltunk az élen! Azoknak a nyomi cicusoknak legalább 300 pontot kellett volna szerezniük a cikesszel együtt, hogy leverjenek minket. De az a szerencsétlen Hadwington vagy ki a csoda elcseszte az egészet – mérgelődött tovább Olivia.

– Nekem tökre úgy rémlik, hogy mikor bekerült Rachel a csapatba akkor megnyertünk egy évet – túrt bele a hosszú szőke hajába Scarlett.

– Döntetlen lett – feleltem egyszerre Jane-nel, aki aztán szinte azonnal el is hallgatott, mintha megrémítette volna az a tudat, hogy egyszerre szólalt fel velem együtt. – Egy fogadást kötött a két csapatkapitány még év elején, amiből aztán mi jöttünk ki rosszul. Mindig is hülye volt az a gyerek – ültem le a mágiatörténelem teremben, ahova már a legtöbb Mardekáros megérkezett.

Avery és Mulciber hangja töltötte meg a tantermet. Mindketten hangosan nevettek még pár háztársammal együtt. Kicsivel arrébb ült az új őrzőnk, aki egy barátjával dumálgatott. Mögöttük meg két lány üldögélt. Az egyikőjük Tina Evergray volt míg a másik Paulina Handerson. Ők ketten mindig is furcsa diákok voltak. Előbbi egy francia országban felnőtt lány volt, aki pár éve költözött vissza Angliába egyedül. A családja rejtélyesen eltűnt, bár mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy meghaltak. De hogy miért és hogy hogyan? Azt senki se tudta. Az anyám szerint a családja ujjat húzott a Sötét Nagyúrral és ezért büntette meg őket. Emlékszem, mikor meglátogattuk Louis és Lucia családját, akkor találkoztunk az Evergray-ek nagy részével. Nemes francia aranyvérűeknek tűntek, mint Louis családja. Ha jól rémlik volt a lánynak egy igazán jóvágású bátyja is, aki ugyanúgy eltűnt, mint a többi családtagja. De ez nem is lényeges, miután visszaköltözött a nagybátyjához beiratkozott a Roxfortba. Talán egy hónapig kattogtak a lányon, aki eszméletlenül félénk, furcsa és agresszív volt olykor. Nagy eséllyel beleőrült azokba a dolgokba, amik vele történtek. A másik lány Paulina Handerson hasonló sorsú gyermek volt. A szüleit még kiskorában elvesztette. Egy auror nevelte fel, akiről mára már nem tudtunk semmit. Ő is egyike volt az Elsőnek. Ők azok a varázslók voltak, akik elsőnek tűntek el. Akkor még nem tudtunk Voldemortról és a szolgáiról. Fele annyian se voltak akkor, mint mostanában. A lényeg, hogy a Paulina azóta keresi a nevelőjét. Sose bírta felfogni, hogy ő már sose fog visszajönni.

– Uhh... bejött a kicsi fekete bárány. Na milyen volt Olsen a kis cicusokkal lógni? – nevetett fel Olivia, mikor meglátta a befele igyekvő lányt, akit minden közös óránkon megajándékozott egy-egy beszólással.

– Tudod Olivia, ha nem figyelünk oda rá, akkor még a végén bajszot növeszt, aztán úgy fog nyávogni, mint egy kis Griffendéles – nevettek fel hangosan a teremben lévő személyek a megszólalásomra.

– Befognád Morgan? – villant dühösen a szeme a szőke, akinek most haja kiengedve omlott a vállaira. Mardekáros egyenruhája, olyan volt, mint a miénk mégis egészen máshogy állt neki. Sokkal szánalmasabban nézett ki benne.

– Talán mondtál valamit drága Olsen? – álltam fel egy gúnyos mosollyal az arcomon, majd kinyújtottam felé a kezemet, amit egy ember baráti gesztusnak is gondolhatott. Viszont itt egészen másról volt szó.