Szabadnak lenni (Harry Potter ff.)

21: Furcsa idegen

Az egész testemet elöntötte a fájdalom, minden egyes ponton szúró és kínzó vágásokat éreztem. Idővel kezdett minden tompulni, néha újra visszatértek az érzések, viszont azután újra visszasüllyedtem a mély sötétségbe. Volt olyan alkalom, mikor elkaptam egy-egy oly messzink tűnő hangfoszlányt, amely mintha egy másik világból szólt volna hozzám, de gyorsan el is vesztettem azt, mintha csak tova szálltak volna a markomból. Úgy éreztem, hogy a halál és az élet között lebegek, s még nem döntöttek sorsomról. Bár jobban belegondolva még én sem tudtam melyik választás lett volna jobb. Mikor úgy tűnt végre ébren vagyok olyan volt, mintha kínoztak volna, s forró vasat nyomtak volna a testem összes szegletére, viszont mikor azt hittem meghaltam belesüllyedtem a mély magányos, de nyugodt és fájdalommentes sötétségbe.

Nem tudtam mi történik körülöttem, utolsó emlékeimet Black karjaiban éltem át onnantól csak a sötétség volt, s egy-egy elmosódott kép vagy hang. Sok idegennek hallottam érthetetlen szinte már egy másik nyelven folyó beszédjét, míg egyikben felismertem anyám hangját, bár nem tudtam mit mondott, de biztos voltam benne, hogy ott volt velem apámmal és öcsémmel együtt és harcolt azért, hogy láthasson, újra életben.

A semmiből érkezett meg az a halovány fény, amely az arcomat melengette meg, s ezzel véglegesen is visszahúzott engem az életbe. Fejem egy hatalmas párnába nyomódott, míg magom éreztem súlyos, de annál vastagabb takarót, mely kellemes, s kényelmes melegséget adott. Nem akartam felkelni, csak aludni és aludni akartam, visszatérve az álmok mezejére, de ebben meggátoltak a szobába beáramló idegen hangok. Lassan nyitogatni kezdtem szemeimet, s egyből az ismerősnek hitt plafonra tekintettem. A jól megszokott roxforti színek teljesen eltűntek, helyette a színtiszta fehérség uralkodott, amelyek már harsánynak is mondhatóak voltak szemeimnek. Fejemet feljebb emeltem, ám eme mozdulat hatására az eddigi tompa lüktetés átváltott nyilalló fájdalommá.

– Nyugodjon meg Miss Morgan! Csak óvatosan! Ne, hogy bántódása essen – hallottam meg mellettem egy idegen női hangot, aki a semmiből termett mellettem, majd megigazítva párnámat visszanyomott a puha ágyba.

– Ki maga és hol vagyok? – kérdeztem kertelés nélkül, mire a nő csak elmosolyodott, amellyel csak még jobban meglepett engem, hisz hangnemem kicsit sem volt kedves és lágy vele szemben.

– A nevem Daniella Boston és a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályában van. Én vagyok az egyik nővér vagy gyógyító inas, bár nemigazán tudom melyik is vagyok pontosan – hangja enyhe amerikai akcentussal szólt – Amúgy hívj csak nyugodtan Daniellának.

– Mit keresek itt? – faggattam a nőt rekedtes hangon, ki még mindig csak mosolygott. Jobban megnézve talán a 20 éveinek közepe felé járhatott. Szőke göndör haját egy kontyba fogta és gyógyító ruhát viselt, ezzel megerősítve szavait, bár még így is számomra egy elszabadult és energiával teli itteni betegnek nézett ki.

– Olyan hajnal kettő körül hozhatták be a sürgős esetekhez. Rendkívül rossz állapotban volt, rengeteg sebe és hasonló sérülései voltak. Az itteni orvosok nagyon sokáig küzdöttek, hogy végre stabil állapotban legyen, szinte az élet halál között lebegett. Csoda, hogy nem halt meg, pedig Munch azt mondta, hogy nagy eséllyel már nem tér vissza közénk és az orvos úr arról híres, hogy mindig igaza van. Tényleg egy igazi csoda, hogy életben van! – csacsogott a nő.

– Majdnem meghaltam? – suttogtam magamnak, mintsem az ápolónak.

– Igen, talán egyszer meg is halt, csak visszahozták. Már nem is emlékszem annyira izgultam! – mesélte, mintha éppen egy új színdarab fordulatáról tárgyaltunk volna.

– Öhm...én – ültem egy kicsit feljebb neki döntve a párnának a hátamat, így egy félig ülő fekvő pozíciót felvéve, amelynek kivitelezése egy pillanatra sem volt kellemes, amelyet a mellettem lévő nő is észrevehetett a hablatyolásában.