Szabadnak lenni (Harry Potter ff.)

3:Lucius Malfoy

Óvatosan simogattak engem, akár csak egy pár hetes kis macskát. Halkan felsóhajtottam a gyengéd érintésekre, majd kicsit mocorogva még inkább hozzábújtam a párnámként szolgáló puha anyaghoz, amely egy talárra emlékeztetett. Szemeim szinte egyből kipattantak, mikor megéreztem, hogy valaki újra végig simít rajtam. Furcsállva vizsgálgattam a két előttem lévő lábat. Jó pár pillanatnak kellett eltelnie és Thomas mosolygó arcának megpillantása, míg realizálódott bennem, hogy pontosan milyen helyzetben vagyok. A vonat egyik ülésén elterülve feküdtem, míg párnámnak egy talárt használtam, vagyis inkább valakit és valakinek a talárját. Ijedten pillantottam fel Luciusra, akinek az eddig simogató keze megállt a levegőben, ő pedig egy gyengéd mosollyal pillantott le rám.

– Jól reggelt! Vagy...inkább estét – szórakozottan kipillantott az ablakon, majd visszatekintett rám. – Jól aludtál?

– Én...öh...egész jól – szemeimet lesütve próbáltam magamra erőltetni azt a kis megmaradt méltóságomat is.

– Nem sokára a Roxfortba érünk – súgta, miközben karjait gyengéden a hátamra helyezte. Erre én csak bólintottam és oldalra pillantva megnéztem a halkan csevegő társaságot. Nem bírtam Lucius szemébe nézni, viszont elhúzódni sem akartam tőle.

– Na nézzétek! Az álomszuszék is felkelt! – mondta Rabastan gúnyosan, amint észrevette, hogy felkeltem. Lucius keze kicsit megfeszült körülöttem és szinte már éreztem, ahogy visszaszól a kisebbik Lestrange fiúnak, én viszont gyorsabb voltam.

– Ez az álomszuszék, ha még egyszer így hívod a világból is kiátkoz! – vágtam rá, majd egy igen csúnya pillantással ajándékoztam meg Rabastant, amit Olivia és testvére nevetéssel fogadott, ahogy az éppen fekvőhelyemnek használt Lucius is. Nehezemre esett, viszont felkeltem a fiú öléből és nyújtózkodtam egyet, majd hajamba beletúrva felültem.

– Mikor érünk oda? – kérdeztem meg fáradtan, majd meg dörzsöltem szemeimet.

– Olyan 10 perc – felelte Olivia.

– Rendben. – Nagy nehezen kiszedtem a ládámból az új taláromat és pár pálca intéssel magamra illesztem tökéletesen a darabot. Ezek után visszavágódtam a helyemre és a vonat robogását hallgattam, amely most megtörte a közénk beálló csendet. Persze én sem véletlen fogtam be a számat, hanem az inkább mellettem lévő vizslató fiú miatt, aki egyszerűen annyi dolgot jutatott eszembe.

Egész úton az ölébe feküdtem? Egyáltalán, hogy kerültem Lucius kezei közé? Miért simogatott egész úton? És pontosan miért is gondolkodok ezen ennyit?

Szemeimet óvatosan Luciusra vezetettem, akinek kezében, már a pálcája volt. Amíg ő elvizsgálgatta azt, Rabastan és Thomas beszélgetni kezdtek, míg én csendben figyeltem a szőke fiú mozdulatait, míg nem rám kapta a szürke szemeit. Lágyan felhúzta szemöldökét, majd kicsit eldöntötte fejét.

– Baj van?

– Nem, nincs semmi bajom – vágtam rá kapásból, majd ajkamba haraptam.

– Rendben – Lucius bólintott, majd újra pálcájára terelte az érdeklődését.

– Gyere Rach! Meg kell keresnünk a lányokat! – pattant fel hirtelen Olivia, majd karon ragadva felrántott az ülésről.

– Minek? Hiszen úgy is találkoztok velük a vacsoránál – szállt be a csevegésbe Rabastan.

– Hagyd ezt Rabastan! Csajos dolog ez, ehhez pedig semelyik fiú sem ért. Amúgy láttátok a kis 6.-os Mardekáros csajt? Tudjátok azt a Ve..Valentian vagy valami ilyesmi nevű lányt. Fhu..nagyon megváltozott a nyár folyamán, tuti le kell csapnom rá.