Szabadnak lenni (Harry Potter ff.)

18: Baljós jelek

Kiáltásom csak úgy visszhangzott a Roxfort folyosóin, mint valamilyen szellemtől származó hang, míg a Tiszafából készült pálcámból szinte kirobbant a varázslat. A vörös hajú sárvérű ijedten ugrott hátra, mikor átkom mellette csapódott be a földre. Nagyot csattant a hideg padlón, majd egyszerűen eltűnt, mintha ki sem mondtam volna az átkomat. Gyenge, szinte egy hasztalan varázslatnak lehetett mondani, amely annyit ért, mint egy egyszerű pukkanó bűbáj, amivel mindig a gyerekek játszadoztak kiskorukban.

Megdöbbenve, szinte ijedten léptem egyet hátra. Több éve tanultam a sötét mágia alapjait anyám által, előbb tudtam a gyilkos átkot, mint fényt csinálni a pálcámmal. A Imperius-átoknak használata szinte már szavak nélkül is ment, s a Cruciatus-átok, a kínzások átkának koronázatlan királyát szinte már felkelve is eltudtam mondani. Mindig hibátlan voltam, és az átkommal olyan nagy erőjű fájdalmat tudtam okozni, amelyre kevés mágus volt képes. Minden csak dühön és az utálaton alapult, minél nagyobb, annál fájdalmasabb, kínzóbb volt az átok. Ebben a pillanatban, viszont mintha minden szabály felborult volna, nem működött a varázsszóm.

Értetlenségem egyik pillanatról a másikba dühbe fordult. Nem értettem, hogy történhetett ez, így csak az egyetlen okozóra pillantottam, aki nem messze helyezkedett el tőlem. A vörös hajú Evans szemében megcsillant az ijedtség, viszont kihúzta magát és úgy ült a földön, mintha mi sem történt volna.

Nem ő volt, ez nem lehetett ő. Ő ahhoz túl gyenge.

Az arcomon végig futó könnycseppek ébresztettek fel a szinte örökké tartó néma mozdulatlanságból. Kezemet azonnal az nedves arcomra kaptam, azon belül is a lüktető sebhelyemre, amely mintha újra felszakadt volna. Fájt, szinte kínzóan.

– Rachel...! – pálcámat fájdalmamban elejtettem.

– Hagyj békén! Tűnj innen! – kiáltottam lányra, aki talpra pattanva tett felém bátorkodva pár lépést.

Ólomsúlyúnak éreztem lábaimat, így még az is nehezemre esett, hogy hátra léptem egyet. Evans viszont csak jött és jött, míg végül el nem kapta a kezemet.

– Ne érj hozzám! – sikítva löktem el magamtól a lányt, aki megtántorodva hatalmas esett. Nem, nem is esett, hanem zuhant. A kezemből kirobbanó mágiám legalább 10 méterrel arrébb dobta el Lily-t, aki tehetetlenül csapódott neki a képnek. Fájdalmas nyögés közepette roskadt le a földön, ahol többet már nem mozdult.

Meghalt?

Tettemen elszörnyedve kaptam a szemeimet a kezemre, amely megmagyarázhatatlanul csillogtak. A fény, amely a tenyeremben volt egyre-egyre csak növekedni kezdett, s ahol elérte a kezemet ott furcsa bizsergető, szinte már égető érzés fogott el. Ijedtemben csak felsikítottam, kezemet pedig ráztam, mintha csak felgyulladtak volna.

– Rachel... – suttogta, mire Evansre kaptam a fejemet.

A lány a Griffendél bejáratánál feküdt a hasán, mozdulatlanul. Vörös haja kócosan terült el a vállán és a földön is egyaránt. Zöld szemei csukva voltak, egy arcizma sem mozdult, ahogy maga a lány sem. Csak mellkasa emelkedett ütemesen, amivel megnyugtatott engem, hogy nem halt meg, csak elájult.

– Nyugodj meg Rachel, jól van. Nem...nem halt meg – dadogtam magamnak megnyugtatásképp. – Csak... csak elájult.

Ebben a pillanatban realizálódott bennem, hogy nem Evans mondta ki a nevemet. Ijedten kaptam körbe a fejemet egy újabb embert keresve, de körülöttem nem volt senki, még egy kósza lélek sem. Csak az én halk zihálásomat lehetett hallani

– Rachel...

– Dáma! – kiáltottam utolsó reményemben a kép felé, de mikor ránéztem azt kellett észrevennem, hogy nincs ott senki. Mintha kámforrá vált volna az a nő, aki eddig abban képkeretben aludt mélyen.