Szabadnak lenni (Harry Potter ff.)

29: Az Oroszlán fiú és a Kígyó királynő

Lábaim földbe gyökereztek Sirius láttán, sem megmozdulni, sem megszólalni nem tudtam. Szavaim a torkomon akadtak, még az a halk sóhaj sem tudott volna felszakadni a torkomból, amelyet a teljesen egészséges fiú váltott ki belőlem. Mintha megállították volna az időt úgy érzékeltem mindent körülöttem.

– Bármilyen unalmas is a tanóra a párod nélkül Sirius, tudnod kell, hogy az auror szakma fontos részét képezi a bájitaltan. Szóval, ha a jövőben James-szel az irányításom alatt akartok dolgozni, akkor tökéletes bájitaltan eredményeiteknek kell, hogy legyen, az pedig, hogy a fiaim vagytok nem jelenti azt, hogy elnéző leszek veletek szemben – igazította meg a szemüvegét Fleamont szigorúan. – Hol van a másik lökött?

– Órán. Csak egyedül lógtam el az ismétlést – egy pillantással sem méltatott engem a Black fiú. Rólam viszont ez már nem volt elmondható. Tekintetemet nem egyszer vezettem végig rajta sebeket, vágásokat keresve. Viszont egyet sem találtam. Ez viszont nem állított meg, szemeimmel szinte már felfaltam a Griffendélest, aki látszólag tudomást sem vett rólam.

– Az ismétlés fontos része a tanulásnak.

– A legutóbbi órán olyan jól teljesítettünk, hogy Lumpsluck kedvenc párosa lettünk. Imád minket Rachellel.

– Meghiszem azt – Sirius arcára széles mosoly ült ki Fleamont megjegyzésére, majd végül rám pillantott. Tetőtől talpig végig mérte az összes porcikámat, egymás után többször is. Szürke szemeit szemérmetlenül legeltette rajtam, zavaromat figyelmen kívül hagyva töltött el hosszabb időt is egy-egy domborulatomnál. Kimondottan élvezte is az arcomra kiülő parázsló pírt, amelyet bármennyire is próbálkoztam nem tudtam eltakarni. Azzal a tudattal egyáltalán nem voltam képesre rá, hisz a fiú nem egyszerűen végig pillantott rajtam, hanem megnézett, ahogy egy férfi szokott egy nőt.

Képzelődsz Rachel! Hisz aranyvérű vagy...igaz ő is, viszont ellenségek vagytok...már ez se biztos. Csak az, hogy egy Griffendéles sose mér végig egy Mardekárost, ilyen tekintettel nem.

Lesütött szemeimet határozottan emeltem fel Siriusra, akinek fog villantó vigyorából, már csak egy laza, féloldalas mosoly maradt. Vállait még jobban kihúzta, nem mintha nem állt volna már így is úgy, mint egy igazi aranyvérű. Egy fél lépést közelebb húzódott hozzám és úgy tűnt szeretett volna mondani valamit, szavai viszont a torkán akadtak. Még éppen elkaptam azt a pillanatot, ahogy idegesen az ajkaiba mélyeszti a fogait. Tanácstalan volt, épp ugyanúgy, mint én is.

– Úgy látom van már valaki, aki ugyanúgy a kastélyba igyekszik, mint te, Rachel. Szóval, ha nem zavar téged se, akkor megkérném Sirius-t, hogy kísérjen vissza.

– Persze – mondta, de egyetlen pillantást sem vetett a férfira. Tekintetét még mindig én vonzottam be.

– Nekem is tökéletes – feleltem, majd én is visszafordultam Sirius felé, aki az elköszönő auror parancsnokot figyelmen kívül hagyva mért végig újra. Tekintete most viszont megállapodott a szemeimnél. Hosszasan figyeltük egymást, bár biztos voltam benne, hogy mindkettőnk elméjén ugyan az a kérdés fut át: Most mégis mit csináljunk?

Mindketten ugyanazt azt a vaskezekkel történő nevelést kaptuk. Az aranyvérűek körében is a legkeményebbet. Az első szülöttek, a legnemesebb aranyvérű család jövendőbeli örököseinek nevelését. Anyáink ugyanolyan szigorral tanítottak és képeztek ki minket. Varázsolni tanultunk, a családunk több száz, ezeréves történetét magoltatták be velünk, amit szóról szóra kellett visszamondanunk, táncoltattak és zenéltettek velünk, aranyvérű szokásokat és eszméket neveltek belénk. Most mégis meg sem tudtunk szólalni, nem tudtuk mit kéne tenni, hogyan kéne viszonyulni a másikhoz. A sok leckét mind kukába dobhattam, mivel fogalmam sem volt mit kéne tennem.