Szabadnak lenni (Harry Potter ff.)

26: Choi ládája

Idegesen kapkodtam a fejemet balra-jobbra. Körülöttünk mindenhol Kane mocskos, kis szörnyei sorakoztak, de ezek már teljesen különbek voltak azoktól, mint amikkel a Francia Mágiaügyi Minisztériumban találkoztam. Sokkal nagyobbak voltak, bőven fölém magasodtak, ezek mellett pedig erősebbnek is tűntek. Majdnem mindegyik kezében egy sötét fémből készült tör vagy kés féleséget láttam, amely egy pillanatig sem nyújtott biztató látvány. Sötét szemükben olyan elhatározottságot láttam, mint eddig még soha. Látszott, hogy harcolni akarnak, talán még gyilkolni is, olyanok voltak, mint az éhező vadak, kik a prédájukra vadásztak, és most én voltam az egyik kiszemelt áldozatuk.

– Látom Kane az évek alatt sem tanultál meg tisztességesen párbajozni – jegyezte meg fennhangon az animágus fiú, vagyis nevén hívva Wade Kwon.

– Igaz, mondjuk ez igazán ironikus egy hozzád hasonló személytől hallani, aki mindig csak a sötétségben bujkált, menekvést keresve benne – felelte Kane szórakozottan. – Vicces látni, hogy most a te sötét kis sarkodba lettél szorítva. De ne félj, nemsokára vége a kis játékunknak!

– Sokszor mondtad ezt már Kane. De valahogy mégis itt állok most, 700 év után is – válaszolta a mellettem álló győzelemittas mosollyal, mintha az előző mondata a legtermészetesebb dolog lett volna a világon.

Mégis mi a frászról beszélnek ezek?

Wade elhatározottan állt, le sem vette pillantásait a fura lényről, aki a mai estémet keserítette meg már másodjára. Az animágus kezét maga mellett lógatta, míg a másikban . Kane, velünk szemben lazán, szinte már unatkozva toporgott, de próbálkozásai ellenére is, láttam rajta, hogy feszélyezve van, ideges volt. Mindkét fél figyelte a másik apró mozdulatait, rezdüléseit és testtartását. Vártak, mindketten arra vártak, hogy a másik fél reagáljon valamit, vagy tegyen egy hibás mozdulatot, amelyre könnyen lecsaphat a másik, ezzel elindítva a csatát.

– Szerencse Wade, csak a szerencse miatt, amely most mellém szegődött és ezáltal elkaphattam vele a két legnagyobb ellenségemet. A Kígyót és a Sötétség Asszonyát – pillantott felváltva ránk.

– Őt hagyd ki ebből Kane! Ő nem Astrid, hanem csak egy ártatlan gyermek, aki belecsöppent a kettőnk hosszú ideje tartó háborújába. Neki semmi keresnivalója ezen a réten. Engedd el őt! – lépett elém a fiú védelmezően.

– Most komolyan Wade? Azt hittem ennél értelmesebb fajzat vagy, de úgy tűnik az Átkozottak legbutábbika vagy. Mondjuk ezt idáig is tudtam – csettintett egyet a nyelvéve a szürke szörnyeteg, majd a saját poénján felkacagott. Wade viszont ezt tűrte és komoly tekintetét szegezte rá a férfira.

– Ahj ne már Wade! Kezdek csalódni benned. Komolyan elhiszed, hogy az a kis fruska, akit te, nem tudom milyen nemes Nort...M...

– Morgan, Rachel Morgan! – szóltam közbe mérgesen, mire Kane csak semmitmondóan legyintett egyet.

– Na igen, annak hiszed. Komolyan? Mondd, hogy csak poénkodsz velem! Tök unalmas lenne úgy megölni titeket a kínok kínjai között, hogy közben nem szórakozhatok rajtatok. Na Astrid mutasd meg azt a tüzes éned! Tudod a... – ekkor a levegőbe ütött párat, majd egy robbanás hangját imitálva széttárta kezeit, mint egy szórakozott gyermek.

A mellettem álló fiú megforgatta szemeit, majd rám pillantott és a kezemben lévő pálcára, amelyet szorosan fogtam, bár igaz, kezdtem úgy érezni, hogy nem éppen egy harc közepén vagyok, hanem inkább egy cirkuszban, ahol Kane a főlátványosság.

– Légy résen! Ezt harc nélkül nem fogjuk megúszni – suttogta nekem, majd visszafordult Kane felé.

– Na és mi a terved Kane? Azt hittem találékonyabb vagy annál, hogy az undok kis szörnyetegeiddel akarsz megöletni – kiáltotta oda Wade, miközben óvatosan körbe-körbe pillantva lestem az ellenfeleket, akik úgy tűntek nem mozdulnak egy millimétert sem gazdájuk parancsa nélkül.