Szabadnak lenni (Harry Potter ff.)

14: Régi emlék (!)

Sziasztok! Megérkeztem a következő résszel, amelyet itt szeretnék jelezni, hogy erőszakot tartalmaz ! Nem tudom mennyire durva ez az embereknek, de azért szólni akartam, hogy ne legyen ebből probléma. Ettől függetlenül remélem tetszeni fog ez a rész nektek. És igen most nem spóroltam a szavakkal (5200 szó), szóval jó olvasást ! 

____________________

A Roxfort egyik teltebb folyosóján sétálgattam egyedül. Körülöttem a diákok, mind párokban csoportokban mentek. Néhányuk hangosan nevetgélt, valamilyen fergeteges poénon. Egy Hollóhátas gyülekezet valamilyen emelkedett beszélgetést folytattak a tudásukat kimutatva. Míg pár keverék banda éppen McGalagonyt szidta, valamilyen okból kifolyólag. Útközben pár Griffendélest is láttam szaladgálni a folyosón, mint valami megkergült seprű. Viszont mindannyiukban volt valami közös. Mikor a közelembe értek, mind elnémultak és rám pillantottak, néhányan arrébb húzódtak. Még az első évesnek tűnő Cicusok is megálltak, nehogy véletlen nekem menjenek, amely talán kicsit meglepett. Nem mondom, hogy nem volt jó érzés, hogy láttam a szemükben a rettegést attól, hogy csak megláttak, de fura volt, hogy ennyire tartottak tőlem. Pedig ez minden napi dolog volt már egy ideje, de most valamiért ez annyira meglepett, hogy majdnem megkérdeztem az egyik hold sápadt Hugrabugost, hogy mégis mi a fenét néz rajtam. Őszintén bevallva nem nagyon figyeltem arra, mikor a Mardekárosokkal voltam, hogy mit csinálnak a látványunkra a körülöttünk lévők. Persze egy-egy megalázott és ijedt gyereken jót röhögtem, mikor kiválasztott valakit Rabastan és Thomas, de azok általában csak beszari kölykök voltak. Az viszont nem gondoltam, hogy majdnem mindenki így reagál a puszta látványomtól.

Kellemetlenül húztam össze magamat kicsit, mikor már a sokadik ijedt pillantást kaptam el. Ehelyett inkább a gondolataimba merültem és akarva vagy akaratlanul is, de megérintettem a jobb szemem alatt régi kis sebet, amely már alig volt észrevehető. Tényleg csak 4 ember volt, akik tudtak a biztos létezéséről és a mögötte megbúvó sötét titokról. Az eddigi tiltakozásom ellenére is, de újra felástam a régi eltemetett emléket, amelyet magamban őriztem már régóta.

Régen volt már nagyon régen. Mondanám, hogy szinte nem emlékszek semmire, de ez hazugság lenne. Minden egyes kis részlet bennem maradt abból a napból. Mindössze 7 éves voltam, mikor a szüleimmel és a testvéreimmel meglátogattuk anyámék régi barátait. Ők voltak a Blackek. Már azelőtt találkoztam Walburga és Orion Blackkel, mikor meglátogatták anyámékat. Alice és Ed túl fiatalok voltak akkor, hogy emlékezzenek erre, igaz Ed éppen csak 3 éves volt talán, Alice pedig csak mindössze 6 éves volt. Ez volt az első rendes alkalom, mikor a családom találkozott a Black párral és a két fiával Sirius-szal és Regulus-szal. Nem volt meglepő, hogy én és a testvéreim vártuk már a találkozót, hiszen gyerekek voltunk és imádtunk nap, mint nap játszani. Ezek mellett anyánk kihangsúlyozva azt mondta, hogy a Black fiúk a jövőben szerves részesei lesznek az életünkben. Főleg úgy, hogy én egyidős voltam Sirius-szal, míg Alice Regulus-szal. Apánk Ednek pedig csak annyit mondott, hogy értékes barátokat fog szerezni, ha megismeri a testvéreket. Annyi biztos, hogy akkoriban a szüleink eléggé komolyan alapoztak a Black fiúkra. Még ha az egyikük egy használhatatlan tökfilkó is lett. Ez viszont akkor nem volt lényeges. Sirius Black akkor csak egy nemes aranyvérű család legidősebb fiú gyermeke volt anyám és a többi aranyvérű felnőtt szemében, míg én egy lehetséges barátra gondoltam. Hiszen mindkettőnknek a vállát ugyanaz a teher nyomta, mi voltunk a legidősebbek.


A Black család egyik nagyobb birtoka előtt álltunk. Egy kis mugli város mellett magasodott ki a szinte kastélynak nevezhető épület, amelyet erős vas és kőkerítések vettek körbe. Kívülről elég ridegnek tűnt, viszont a sok fa és virágzó növények enyhítettek ezen. Az anyám és az apám, mintha otthon éreznék magukat úgy léptek be a birtokba. Mögöttük én és a testvéreim álltak. Mindannyian szebbnél szebb és drágábbnál drágább ruhákat viseltünk. Anyánk több órát töltött el azzal, hogy az egész családot makulátlan állapotba varázsolja. Alice szőke haja gondosan be volt fonva, ruhái igazi lányos darabok voltak, amelyeket mindig imádott, úgy nézett ki, mint egy igazi hercegnő. Ed ez esetben tiszta apám volt, olyanok voltak mintha összeöltöztek volna, nem véletlen. Jómagam viszont csak egy sötétebb színű ruhát viseltem, amely eszméletlenül kényelmetlen volt. Szinte alig lehetett benne járni nem, hogy futni. Persze ez semelyik szülőmet nem érdekelte, hiszen most csak a kinézet volt a lényeg. Ugyanez bizonyosodott meg a birtokon is. A ház előtt már Mr. és Mrs. Black várt, két fiával. Egyikük szorosan az anyja mellett állt kihúzott vállakkal és rideg semleges arccal, míg a másik fiú, aki kicsivel magasabb is volt, mint a másik, ő egyenesen álldogált egy kicsit távolabb az anyjától egy játékos vigyorral az arcán.