Szabadnak lenni (Harry Potter ff.)

22:Látogatók

Gyanakvó szemekkel néztem le a nőre, aki ott ült lazán azon a hatalmas kövön, amin én is álltam. Várakozóan pillantott rám és semmi félelem nem volt a tekintetében, olyan volt mintha nem is látott volna engem. Jobban megnézve volt benne valamilyen furcsa, mégis annál elrejtettebb vonzás, amellyel felkeltette az emberek érdeklődését, mégis gyorsan el is tűntek róla a szemek. Határozottan érdekes egy személynek tűnt, de annál veszélyesebbnek is.

– Veronica Frostwood – ízlelgettem a nevét. Egyáltalán nem volt ismerős, sosem hallottam még róla.

– A barátaimnak csak Nica – vont vállat, majd az arcát az ég felé fordítva élvezte a napsütést, bár tudtam figyelme egy percre sem lankadt. Ő is azok a boszorkányok és mágusok közé tartozott, aki egy pálca nélkül is simán megbírták védeni magukat. Éreztem, ahogy mágiáját kiterjeszti, s visszahúzza, mintha csak egy egyszerű játékszer lenne. Uralta a mágiáját, ez pedig elég okot adott, hogy ne engedjem el magam a közelében.

– Nem vagyok a barátod és még sosem hallottam a neved, pedig az ilyen erős legilimentorokat felszokták jegyezni a minisztériumban – jegyeztem meg, majd kezeimet megrázva próbáltam eltűntetni a körülöttük áramló mágiámat.

– Igen, de akkor nem árt, ha felszeretnék írni a nevünket, mint a veszélyes vadállatoknak, ha tudják a nevünket, és hogy milyen képességünk van – emelte rám a szemeit, szinte már unottan, mintha mindent meg kéne nekem magyarázni és őt ez már nagyon lefárasztotta volna.

– Szóval akkor egy tiltott, beíratlan elmeboszorkány társaságában vagyok.

– Ügyes, de mondjuk ez annyira nem érdekes dolog. Engem inkább az izgat, hogy miért vagy ennyire a tisztában a minisztériumi dolgokkal és hogy lehet az, hogy nem tudnak rólad, mint ilyen erős mágus. A Minisztérium tudtom szerint szereti maga köré gyűjteni az igazán erős varázslókat, mint amolyan védőfal számukra.

– Rachel Morgan vagyok – nevemet válaszként szántam – személyesen – illesztettem oda a szót elvékonyított hangon Veronica mondatából, mire a nő csak felnevetett. – És nem vagyok egy védőfal, aki csak felfogja az ütéseket.

– Igazi aranyvérű vagy te Rachel. Mi lenne, ha mi, mint két mágus kinek erejüket titkolnia kéne összefognánk és nem válnánk ellenségekké? – ajánlotta fel.

– Talán lehet róla szó – válaszoltam, majd helyet foglaltam a nő mellett, mikor az megpaskolta a mellette lévő üres kőfelszínt.

– Reméltem is, hisz a Mardekár elvileg egy igazén összetartó ház. Vagyis akkoriban, mikor én jártam oda még így volt.

– Nem tudtalak volna más házban elképzelni téged – valltam be, miközben folyamatosan a tó felszínét kémleltem.

Olyan csöndes volt mindent. Nem lehetett hallani egyetlen fülsértő hangot sem a környéken, csak a madarak nyugodt éneklése szólt a távolból halkan, miközben nem messze a víz csobogott. A vihogó lányok már rég messze jártak, míg a közelünkben egy ember sem tartózkodott. Rá kellett jönnöm, hogy tényleg egy hatalmas parkban vagyok, ahol minden ember el lehet a saját kis világában nyugodtan, zavarás nélkül.

– Tudod szeretem ezt a helyet. Ilyenkor minden csöndes itt, nyugalom van és nem zavar senki engem legtöbbször. A Roxfortban is jobban szerettem mindig a nyugalmas helyeket, mint mondjuk a könyvtárat vagy a partot. Állandóan a tó mellett voltam és a barátaim utálták, mivel nagyon messze volt a kastélytól és sokat kellett sétálniuk. Bosszúból mindig beledobtak a vízbe, vagy ha hideg volt, akkor csak a jegyzeteimet kérték el, nem mintha nem adtam volna nekik kérésre oda. Jó mondjuk néha azért húztam az agyukat, de melyik Mardekáros nem teszi ezt?

– Nem hittelek barátkozó típusnak.

– Oh, nem is voltam az. Nehezen bízok meg az új emberekben, egyrészt az erőm miatt is, hisz tudom kik ők és valóban mit gondolnak rólam, de más okai is vannak ennek.

– Miért mondod ezt el nekem?