Szabadnak lenni (Harry Potter ff.)

30: Álom vagy valóság

Cipőink kopogása töltötte be a Roxfort üres folyosóit. Olyan volt, mintha senki nem lenne az egész épületben. Nem szűrődtek ki a termekből a gyerekek beszélgetéseinek hangjai, sem a tanárok magyarázása, de még a rosszalló megjegyzéseik sem. A folyosókon egy lélek sem mászkált rajtunk kívül. A lyukas óráikat töltő felsősök, de még a tanóráikat ellógók sem sétálgatta. Az iskola szellemeinek sem volt nyomuk, még Hóborc sem csinált semmilyen csínyt, amely valamilyen életet lehelt volna az üres és néma folyosókba. A képkeretekben lakók is némán üldögéltek lakhelyükön. Alig mozdultak meg, hangjukat pedig még kis egér cincogásnak sem lehetett nevezni.

Az egész helyre rányomta a pecsétjét Voldemort támadása. Az élettel teli Roxfort, egy kihalt szellem kastéllyá vált. Szinte rá sem ismertem a helyre.

– Mondd Black, hogy ez nem ilyen...

– Ilyen lehangolt? – pillantott felém lazán, miközben az egyik vállára felkapott táskáját igazgatta. – De, pontosan ilyen. Kedd óta minden ilyen. Persze vannak dolgok, amik nem változtak.

– Mint például?

– Mint például McGalagony, már az előtt büntető munkára küldött, minket mielőtt biztosan tudtuk volna, hogy...hogy túléled – ajkaiba harapva rázta meg a fejét.

– Mikor lesz az a büntetőmunka? – tereltem a beszélgetést valami jobb téma felé.

– Szombat délután együtt kitakaríthatjuk a 3. emelti raktárt vagy mit tudom én micsodát. Elvileg beakarnak vezetni valamilyen prefektusi megbeszélő helyiséget, ahol ti és a házvezető tanárok gyűléseket tartottok. Mi pedig azt a nemes feladatot kaptuk, hogy eme híres helyet, amiről még senki sem hallott, takarítsuk ki.

A fiú megjegyzésén felkuncogva álltam meg az egyik lépcsősoron, amely, mint régen serényen mozgott.

Legalább egy valami nem változik.

– Nem is baj az a büntető munka, legalább átbeszélhetjük a dolgokat, mielőtt elindulunk – igazítottam meg a nyakkendőmet, amelynek szorítását igazán furának éreztem.

– Te most szombat este akarsz elindulni?! – kapta rám a fejét a fiú.

– Nem, vasárnap szeretnék.

– Rachel, még koránt sem gyógyultál meg.

– Mint mondtam jól vagyok, de ezt még megbeszéljük. Most... – Sirius szavak nélkül is megértette, hogy mi van.

Ott álltunk a bájitaltan terem ajtaja előtt. Igaz már legalább 1 órája elkezdődött az óra, még sem siettünk be. Sem én, sem Sirius nem kapkodtunk. Mindketten tudtuk talán, ha visszatérek a Roxforti életemhez, akkor minden megfog változni. Nem csak én fogok, hanem a kapcsolatunk is, amely az elmúlt órákban szinte felhőtlen volt. Ez pedig semelyikünk nem akarta elveszteni. Talán ezért is ragaszkodtam hozzá, hogy ő is elkísérjen a Mardekár klubhelyiségébe átöltözni, mint, ahogy én őt a Griffendélesek tornyába, hogy felszedhesse a táskáját és tankönyveit. Húztuk az időt mindketten, ahogy csak tudtuk.

Most viszont már itt álltunk. Egy fal, egyetlen egy fal választott el a régi megszokott életemtől és az elvileges barátaimtól. Ez az élet viszont nem fért össze a Sirius-szal való kapcsolatommal. És ezzel mindketten tisztában voltunk. Nem tudtam mit kéne pontosan tennem. A válasz nagy eséllyel az lett volna, hogy visszatérni a megszokott életemhez és az igazi erős személyiségemhez, viszont még ha akartam volna sem tudtam volna megtenni, egyszerűen képtelen voltam arra, hogy visszavegyem a rendes hibátlan maszkomat.

Így viszont csak a törött maradt...

Mély levegőt véve bólintottam Siriusnak, biztosítva őt, hogy készen állok és bemehetünk. Ő egy lazának tetettet mosolyt felvillantva próbált megnyugtatni, majd lenyomta a kilincset.