Szabadnak lenni (Harry Potter ff.)

20: A Sötét Nagyúr

Fejemet Black vállába nyomtam, miközben próbáltam minél közelebb kerülni a fiúhoz, azért, hogy Voldemort és a réten álló nő kevesebb eséllyel pillantson meg minket. Mindketten tudtuk, hogy egy rossz mozdulatért is akár az életünkkel fizethetünk. Ha a Sötét Nagyúr, ily kíméletlenül ölte meg az embereinek egyikét, akkor el sem tudtam képzelni, hogy mi várna akkor ránk Blackkel, ha felfedezne miket. Nagy eséllyel a halálnál is rosszabb sors. Nem egy történetet hallhatott már mindenki a halálfalók mocskos módszereiről. Náluk a gyilkos átok már egy fajta felmentés volt a fogjak körében, mivel a legtöbb embert megkínozták, akár az őrületbe is kergették őket ezzel, s csak utána ölték meg vagy hagyták hadd szenvedjenek.

– Úgy is utáltam – szólalt meg a nő. – Egy talpnyaló nyomorult kis halálfaló volt. Nem tudott semmit, amellyel hozzájárulhatott volna a mi tervünkhöz. És még azt a szerencsétlen kalapot is elhozta, mikor pontosan tudta nem arra van szükségünk!

– A tervemhez – javította ki Voldemort.

– Igen apám, a te tervedhez, de első szülött lányodként szívemen viselem, hogy sikerüljön végre hajtani minden egyes kis mozzanatot, amely ahhoz kell, hogy felemelkedve irányíts.

– Tudom, tudom lányom. Viszont vigyáznod kell magadra, fontos része vagy a terveimnek.

– Apám már nem az a 15 éves kis fruska varázsló vagyok, mint 2 éve. Felnőttem és készen állok arra, hogy segítselek. Nemsokára elfogjuk foglalni a Mágiaügyi minisztériumot is. Már alig várom a napot, mikor megtörténik.

– Legyél türelemmel lányom. Nem szabad semmit elhamarkodni. Rengeteg dolog és személy áll még az utunkba.

– Kire gondolsz apám, talán Harold Minchun-ra? Arra a vérszegény mágiaügyi miniszterre, se irányítani, se parancsokat hozni nem tud. Ha nem tudnám, hogy még nem áll az irányításunk alatt, azt hinném, hogy a halálfalóknak játszik. Olyan parancsokat hoz, amikkel csak feldühíti az embereket, s a mi oldalunk felé tereli őket. Előbb utóbb vagy mi öljük meg vagy a saját emberei fognak végezni vele – kárörvendő kacajt hallatott a Nagyúr leánya.

– Vagy talán Alastor Mordonra gondolsz? Az a szerencsétlen auror. Beismerem remek varázsló, annak a szarkupacnak egyik tartó oszlopa, amit Mágiaügyi minisztériumnak csúfolnak. A múltheti összecsapásnál, mikor felégettük azt a mugli falut ő is ott volt. Nagyon megszerette volna menteni azokat a mocskos kis senkiket, kár, hogy mind meghalt.

– Hét halálfalót is megölt. Ezt ne felejtsd el!

– Igen apám, de milyen áron? A szemét Anne egy gyönyörű átokkal lőtte ki. Kár, hogy nem az egész arcát vitte le, de nem is érdekes. Így is élvezet volt látni azt az egyszemű barmot – köpte gúnyosan szavakat. – És még nem is mondtam a legjobbat...Fleamont Potter az aurorok kényes kis parancsnoka.

Éreztem, ahogy Black karja megszorul a derekam körül. Olyan erővel szorított, mintha megakart volna fojtani, bár biztos voltam benne, hogy ezt a réten álló nő válthatta ki belőle. Fel sem tűnt neki, hogy mennyire dühödté vált. Ha nem kapaszkodok bele olyan erősen elképzelhető lett volna, hogy kiugrik a tölgy takarásából és ráveti magát a nőre, aki kint áll.

– Sh... – susogtam halkan a fiúnak, miközben nyugtatóan végig simítottam a karján, majd felpipiskedve a fülébe suttogtam. – Nyugodj meg!

Leereszkedve pillantottam fel a fiúra, aki csak megforgatta a szemeit mielőtt rám fókuszált volna. Ha tettem dühítette is kicsikét nem volt sokáig tartó, hisz kezeivel, úgy szorított, mint egy kisgyerek a kedvenc játékát, amelyet elakarnak tőle venni.

– ...Egyszerűen szánalmas az a pasas. Hányinger kerülget, mikor eszembe jut. Oly elhivatottan védi már a Mágiaügyi minisztériumot és az embereit, mintha jobban érdekelné a saját életénél is. Pedig biztos vagyok retteg a haláltól, mindenki fél tőle. És ahogy Merlin szolgája is mondja...