Fogaid Nyoma

A nyár utolsó napja

A perzselő nyár utolsó, szívfacsaró reggelén, a megszokott módon, a madarak csicsergésére ébredtem.

De szép reggel ez a mai, jegyeztem meg gondolatban, de csak később jöttem rá, hogy enyhén szólva elkiabáltam a dolgot...

Mit ne mondjak, a tegnapi 'Nyár záró' buli eléggé lefárasztott. Egy –kimerültségről árulkodó– ásítás kíséretében megborzoltam szőke, derékig érő hajam és ezt követően rápillantottam a naptáramra.

"Augusztus 31 KÖNYVOSZTÁS 8:30-12:30!!!" olvastam a mára szóló bejegyzést a legparányibb életkedv hiányában, majd ránéztem az órára ami 12:13-at mutatott.

Kellett néhány másodperc míg az agyam is felfogta az információt és rövides fáziskéséssel ugyan, de az arcom vagy egy árnyalatot fehéredett.

"Baszki!" Még csak el se kezdődött a suli, de máris elkések...

Ezzel a fellendüléssel, kipattantam az ágyból, olyan gyorsasággal, amit még Usain Bolt is megirigyelhetett volna. Egyetlen értékes percet sem állt szándékomban elpazarolni, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, felkaptam egy szaggatott shortot és a fekete I'm a FUCKING unicorn feliratú pólótmat, kedvenc futócipőmet, sietve fogat mostam, és a telómat megragadva már rohantam is a drágalátos iskola felé a fogkrém mentolos ízével a számban.

~Az iskolában~

Szerencsémre épp beértem mielőtt vége lett volna a könyvek kiosztásának, és még az öreg könyvtáros se vonakodott előkeresni a tankönyvcsomagomat, mikor pontban fél egykor lihegve estem be a könyvtár ajtaján. Holott az új személyes rekordnak nyilvánítható otthon-iskola táv megtétele közben végig azt hittem, hogy tankönyvek nélkül kell végigszenvednem az évet, ami még a szokásosnál is szörnyűbb lett volna.

Most voltam igazán hálás a 4 éve minden hétfőn és szerdán elszenvedett futóedzéseimnek. Csak másfél órás egy edzés és tényleg nem árt a mozgás, de ennek ellenére előszeretettel hagyom ki az edzéseket –ha épp módomban áll– viszont az ilyen pillanatokért úgy érzem megéri szenvedni.

Ami a könyveket illeti, eléggé megbántam, hogy a nagy rohanásban nem hoztam magammal valami táskaszerűséget, mert ezeket így –kézben– rendkívül megpróbáltató lesz hazacipelni.

Néhány perc gondolkodás után, mielőtt nekivágtam volna fárasztó utamnak hazafelé, eszembe jutott, hogy itt is hagyhatnám a könyveimet. Az első napra úgyse kell tanulni és holnap majd úgyis hozom a hátizsákom, ezért felcipekedtem a másodikra és egyenesen a szekrényemhez mentem. Bepakoltam a könyveket és amint megállapítottam, hogy ez egy briliáns ötlet volt, elindultam visszafelé a nyomasztó, szürke szekrényekkel tömött folyosón, és szinte már örültem hogy ismét itt hagyhatom az iskola sápadt, fehér falait.

Mondanom sem kell, hogy az egésznapos nyüzsgés és a majdnem 400 fős diáksereg nélkül épp olyan elhagyatottnak hatott ez az épület, mint egy szellemház.

Az osztálytermünk ajtajában megpillantottam Mr. Robertset a kedves matektanárunkat –és egyben csodálatos osztályfőnökünket– Mrs. Smith-tel, a ténylegesen kedves igazgatónővel beszélgetni. Nagyon halkan folytatták a kis eszmecseréjüket és gondosan ügyeltek arra, hogy mikor elhaladok melletük, még csak véletlenül se halljak meg valamit a beszélgetésből. Ez csak azért volt feltűnő számomra, mert miután viszonozták a köszönésemet, szépen megvárták, hogy ismét tisztes távolra legyek tőlük és csak akkor folytatták a susmorgást, mikor már tényleg nem hallhattam semmit.

Őszintén nem tudom miről beszélhetett Mr. Roberts az igazgatónővel –ami ilyen bizalmasságot követelt volna kettőjüktől– de nagyon reméltem, hogy az órarendünk átvariálásáról folyt a bájcsevej. A könyvekkel együtt ugyanis az órarendemet is megkaptam, tehát arról is tudomást kellett szereznem, hogy hétfőn az első és kedden a második órám matek. Nem is beszélve a csütörtöki nulladikról, ami igencsak megkeseríti majd a reggeleimet.