Fogaid Nyoma

A különleges reggelem

|Blair|

Azt hittem nem érek ide csengetésre, de mikor 8:54-körül szuszogva beléptem az iskola ajtaján, rendesen fellélegeztem. Egész úton rohantam és amint felküzdöttem magam a másodikra, meghallottam a csengőszót, melynek hallatán ismét sietősre fogtam a tempót. Annyira siettem, hogy végül kopogás nélkül rontottam be a szertárba.

"Tanár úr, elhoztam az-" de nem tudtam végigmondani, mert mikor benyitottam, roppant érdekes jelenetnek lettem tanúja. Mr. Roberts lábai az asztalon voltak egy félig megtöltött vörösboros pohár mellett. Egy fekete ruhás alak pedig az ajtónak háttal állt, és ahogy így elnéztem, valami rendkívül érdekes dolog volt történőben, mert Roberts egy kést tartott a kezében és szemeit igencsak meresztgette az illetőre, akit elsőre nem ismertem fel, de mikor jobban szemügyre vettem koromfekete tincseit és a szintén fekete ruhájat, rájörrem, hogy nem más, mint Ezra. Mostmár csak azt nem tudtam, mi történik, szóval kérdőn fordultam a fiú felé, aki továbbra is háttal állt nekem. "Ezra?"

"Ez esetben elmehet." pattant fel Roberts az asztaltól "És ajánlom, hogy ilyen mégegyszer ne forduljon elő!" Kivette az egyik fiókból Ezra telefonját és odanyújtotta a fiúnak, kikísérve őt az ajtón anélkül, hogy szemkontaktusba kerültünk volna. A kérdésemről már nem is beszélve. Az továbbra is megválaszolatlan maradt.
"Ami pedig magát illeti, kisasszony" lépett oda hozzám "örülök, hogy nem kell az elmúlt két hetet igazolatlannak elkönyvelnem, de máskor azért illik kopogni." oktatott ki a tanárúr. Ezt, most azonban egyáltalán nem éreztem fair dolognak.

"Amint az alkoholfogyasztás legális lesz az iskolában." válaszoltam szemrehányóan, mire Roberts beszédre nyitotta a száját, de tekintve, hogy végül nem mondott semmit, kezébe nyomtam az igazolást "Most ha nem haragszik, matekra kell mennem." és ezzel kisétáltam a szertárból.

Az osztályba visszaérve láttam, hogy Ezra még nincs itt. Matt pedig valami olyat mondott, hogy óra után elment visszakérni a telóját, de láttam, hogy már előttem kijött a tanáriból és ebből adódóan nem értettem, hogy hol lehet.
Már három perce becsengettek de még se a tanár urat se Ezrát nem láttam. Lassacskán kezdtem szövögetni az összeesküvés elméleteimet arról, hogy hátha Roberts megölte Ezrát és most tűnteti el a holttestet, de ekkor belépett a terembe a negyvenes évei végén járó, borostás, lófarkas férfi és unott tekintete csak úgy sugározta a negatív energiát. Megkezdődött az óra, habár a zöld szemű fiú továbbra sem tűnt fel a láthatáron, mindaddig, míg a tizenharmadik percben egy kedvtelen ajtónyitás kíséretében be nem vánszorgott a terembe. Ekkor kissé megkönnyebbültem látván, hogy életben van, de megjelenése teljesen új volt számomra. Ezra kapucnival a fején, napszemüvegben jött be órára és az is szemet szúrt, hogy a szokásosnál sápadtabb volt a bőre. Mikor megkérdeztem, hogy mi ez az outfit, ahelyett, hogy válaszolt volna, leírta messengeren: 'Nem vagyok kíváncsi James pofájára' és ebből leszűrtem azt is, hogy nincs beszédes kedvében.

~Később~

Ezrával egész nap képtelen voltam szót váltani, és furcsa volt, hogy szinte fel se emelte a fejét a padról. Nem jegyzetelt semmit és ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy ténylegesen végigaludta az órákat. Az utolsó óránk tesi volt, ahol szinte már örültem, mikor megláttam, hogy a fiú jókat beszélget Mr. Benett-tel a focipálya szélén. Legalább az egyik órán mutatott némi életjelet. Igaz, csak az udvar másik végéből láttam őket, de ettől függetlenül, bíztató látvány volt és Mr. Benett nevetését szerintem még a parkolóban is hallani lehetett.

Vége lett a napnak és mikor fél hármat ütött az óra, összeszedtem a cuccom és hazasétáltam. Otthon, mindenféle erőfeszítés nélkül ledobtam magam az ágyra, a táskámat a sarokba és olyan mély álomba szenderültem, hogy az egész délutánt átaludtam. Arra keltem fel, mikor anya fél kilenc körül hazaért és kattant egyet a bejárati ajtó. Anya a szobám küszöbén állt, miközben félkómásan szemlélgettem lágy körvonalait. Odajött hozzám és az ágyra ülve sóhajtott egyet.

"Kicsim, nem mondom, hogy most menj el a kórházba, de szerintem holnap délután nem ártana benézned valamikor." tanácsolta táskás szemeivel, melyek jó ideje gyülemlő fáradtságot és –most különös módon– aggodalmat is hordoztak magukban.

"Mi?" pislogtam fáradtan "Miért?"

"Beszéltem Krisztinával." kezdte lassan "Tudom, hogy most összevesztetek meg minden.....de Emma-" és még csak be se kellett fejeznie a mondatot, tudtam mit akar mondani.

|Ezra|

Mikor hazaértem, az volt a legfurcsább, hogy nincs itthon Brian. Apáról tudtam, hogy ma még nem lesz errefelé, de Brian csak azzal a boszorkánnyal ment valahova.....még tegnap.....és elvileg már este meg kellett volna érkeznie. Egy normális családban a testvérek aggódnának egymásért egy ilyen helyzetben, csakhogy én nem nagyon szívleltem a bátyám és különösebben nem hiányoltam a jelenlétét se. Sokkal inkább örültem, hogy egyedül vagyok itthon.

A reggeli rutinomhoz híven megiszogattam egy tasak A+ vért és közben olvasgattam Truman Capote, Hidegvérrel című alkotását amely kétség kívül roppant érdekesnek bizonyult. Közben elgondolkodtam azon is amit Oliver mondott Valentínóról és a furcsa betegségről amiben szemved. Ha egy dologban biztos vagyok Valentínóval kapcsolatban, az az, hogy még soha nem láttam betegnek. Elterveztem, hogy a közeljövőben meglátogatom, hamár úgyis betegeskedik, de jelenleg inkább csak élveztem a nyugodtságot ami az egész házban megvolt zajok híján.
Idő közben láttam, hogy villog a telefonom kijelzője, de vámpír létemre is lusta voltam felállni és odamenni, hogy megnézzem ki írt. Azt meg mondanom se kell, hogy jelenleg nem nagyon érdekeltek az üzenetek. Nemmellesleg valószínűlég csak Blair írt valami lényegtelen dolgot amire szokásomhoz híven udvariasan/megértően/viccesen/izgatottan/egyértelműen de akárhogy is legyen, érdeklődve kell válaszoljak. Ja mégse!

Eltelt néhány óra a különleges reggelemből, mire 23:41-kor megérkezett Brian és konkrétan beviharzott a szobámba, felborítva a tökéletes harmóniát és főképp, csendet, ami addig ott uralkodott.

"Ezra, segítened kell!" mondta a vértől áztatott, itt-ott elszakadtozott Hugo Boss öltönyében, amit –ha jól sejtek– nemrégiben szerzett be, de ahogy látom nem volt hosszú élettartamú. Kezében tartott egy fekete kereszttel ellátott fiolát, aminek már messziről szörnyen gusztustalan szaga volt, és a bal karján a ruha durván szakadt része alól kilátszott egy, a bőrét hosszan díszítő égésnyom.