Fogaid Nyoma

Kezdődik a suli

Ma reggel nem a madarak, hanem a rohadt ébresztő rohadt hangjára ébredtem...hajnali fél nyolckor!

Szörnyen nyűgös voltam, mert nem éppen a koránkelésről vagyok híres és erre még az is rátesz egy lapáttal, hogy a rohadt suli miatt kell ma felkelnem... A rohadt életbe is!

Tegnap reggel minden sokkal kellemesebb volt. Még ha kapkodás lett is a vége, legalább nem kellett az ébresztő irritáló hangját hallanom, amitől elmegy az ember életkedve. De nem tudtam mit tenni, készülődnöm kellett.

Elhessegettem a negatív gondolatokaimat a tanév első napjával, a felhős égbolttal, a fájó sebemmel, és Mr.Roberts fejével –főként ez utóbbival– kapcsolatban. Erőt vettem magamon és kimásztam az ágyamból.

Elcsoszogtam a fürdőszobába, ahol fogat mostam és felkentem egy kis sminket. Felvettem egy fehér, pántos pólót amin egy kaktusz és a Spiky felirat volt. Kicseréltem a tapaszt a térdemen és egy pontosan a tapasz alsó részéig leérő, fekete, nadrág mellett döntöttem. Hajamat lazára fontam és a táskámat a vállamra dobva elindultam az előszobába, ahol belebújtam a conversembe és már mentem is a suli felé.

Általában gyalog járok be mert a sarki pékségben szoktam reggelit venni és csak három utcányira lakom az iskolától, de ha van nulladikom akkor mindenképp busszal megyek. Olyan korán még az se biztos, hogy egyáltalán a pékségig eljutnék anélkül, hogy a fáradtságtól eltévedjek. Mert azért három utca ide vagy oda, jobb esetben 20-25 perc mire odaérek egy fáradtabb napon. Ha a biztonságosan kikövezett járdán megyek. De ha, mint általában, a fenyves aljnövényzetén át gázolok –ahol azért nem árt óvatosnak lenni az egyeletlen talaj miatt– akkor van olyan, hogy akár 10 perc alatt beérek futás nélkül.

Ami azért elég hasznos időnyereségnek számít ha az ember szereti lenyomogatni az ébresztőt.

Mikor már úton voltam, megírtam anyának, hogy elmentem otthonról és tettem mellé egy szívecskét, hogy tudja, hogy szeretem.

Anya –a hét legtöbb napján– reggel hattól este nyolcig dolgozik. Mondhatnám, hogy azért, mert nagyon elfoglalt, és mert ő egy nélkülözhetetlen orvos, de ez csak részben igaz. Apa halála óta ugyanis próbál a munkába menekülni a gondolatai elől. Amit meg tudok érteni, mert mindig is szeretett másokon segíteni, és még ha ez nem is megoldás minden lelki problémára, ha az ember szereti azt amit csinál, akkor egy napot nem dolgozik az életében.

Mellesleg, mostanában egyébként is különösen nagy szükség van az orvosokra. Miroswoods ugyanis egy olyan kisváros, ahova ép eszű emberek nem költöznek minden ok nélkül. Az extrém időjárás és a megmagyarázhatatlan eltűnések szinte mindennaposak. Akárcsak az állattámadások és a rejtélyes öngyilkosságok. Nem is értem mi vonzotta ide a nagyszüleimet annakidején. Habár akkoriban, az ő elmondásuk szerint, minden más volt.

Anya egyszer mesélte, hogy régebben nagy turistalátványosságnak számított a város környékén található vízesések adta csodálatos látvány. Na meg a Strems-folyó és az Empty csatornahálózat találkozásánál is előszeretettel túráztak a merészebbek. De ennek már legalább 100 éve. Azóta a kutya se jár erre. Vagyis de, mert a farkasok eléggé elszaporodtak a hegyekben. Ezért aki raftingolni megy, az általában kétszer is átgondolja a dolgot, mert ugyebár –adrenalin függőség ide vagy oda– senki sem szívesen lesz farkas eledel.

Miroswoods, a hegység lábánál fekszik ugyan, de a vadőrök minden tőlük telhetőt megtesznek a farkasok távoltartására. Szerencsére eddig többnyire sikeresen, így a farkasok nem merészkednek a város közelébe. El se bírom képzelni mihez kezdenénk, ha még farkas támadások is bonyolítanák a helyi orvosok feladatát. Anya így is hulla fáradtan szokott hazajönni és alig van ereje velem foglalkozni. Nemhogy még túlórázzon is.