Fogaid Nyoma

Ezek a te félelmeid, Ezra

"Biztos vagyok benne, hogy semmiképpen sem kell segítenem, de ha szépen megkérsz akkor talán még átgondolom." lapoztam egyet anélkül, hogy akár csak egy pillantást vetettem volna bátyám irritáló lényére. Megkérdezhettem volna, –jó testvér módjára– hogy mi történt vele, mivel azonban Brian-ről beszélünk, ez még csak meg se fordult a fejemben. Egyáltalán nem érdekelt, hogy mi van vele.

"Kérlek, Ezra." de ahogy ezt kimondta felnéztem a könyvből. Na mi a szösz. Ilyet se gyakran hallani az ő szájából.

"Ennyire komoly lenne?" néztem rá kérdőn "Mondjuk ha a ruhádat nézzük-"

"Emma veszélyben van." sóhajtott kétségbeesetten. "Halálos veszélyben."

"Ó" mosolyodtam el "hát ennek nagyon örülök!" majd felemeltem a tasakot jelképesen, mintha erre az örömhírre emelném 'poharam'.

"Ez nem vicc, Ezra!"

"Látom!" néztem végig az öltönyén, akarom mondani annak maradványain, majd belekortyoltam a tasak vérbe. A műanyag zacskót méregetve pedig azon gondolkodtam, hogy nem lesz annak jó vége, ha már most olyan lusta vagyok, hogy pohár helyett tasakból iszom a vért. A végén talán már ahhoz is túl lusta leszek, hogy kimenjek a konyhába kajáért. Mi lesz így velem? Éhen fogok pusztulni...........
Egy darabig csak hasonló fontosságú dolgokon filozofáltam miközben Brian hevesen beszélt hozzám, de jelenlegi, merengő állapotomban képtelen lettem volna akár csak figyelni is. Már ha egyáltalán érdekelt volna amit a testvérem hadart nekem nagyrészt a tiszteletlenségemről a kis boszorkány barátnője iránt.

"Szükségem van a segítségedre.....és a vérdere is." de ahogy ez utóbbit kimondta, majdnem kiköptem a számban lévő vért amit az előbb még teljes nyugalomban kortyolgattam. Nyeltem egy nagyot, de ebben a kortyban semmi élvezet nem volt. Ekkor szálltam le gondolataim fellegéből mert mint egy krikett ütő, arcon csaptak szavai.

"A véremre?" néztem rá meghökkenten "Kit akarsz te megölni?"

"Pár vadászt. Reggelre akár egy tucatot, de ki tudja, talán az összeset Miroswoodsban!" fújtatott bosszúszomjasan, majd odanyújtotta nekem a mobiltelefonját.

A képernyőre pillantva szörnyű látvány tárult elém, mikor megláttam Brian kocsiját. Becsuktam a könyvet és a helyére repítettem.

"Oh Dio! Ez meg hogy történt?!" kérdeztem szomorúan. Szegény McLaren...konkrétan összegyűrődött mint egy papírgalacsin. A felismelhetetlenségig leégett és a darabjai szana széjjel hevertek az úttesten. Roppant szokatlan látvány volt egy ilyen kaliberű autót ennyire roncsként látni. Leginkább a hidraulikus préssel összezúzott dolgokra hasonlított, amire rápörköltek egy lángszóróval. Ha jobban belegondolok, soha életemben nem láttam ehhez foghatót. "Szinte még ki se jött a gyárból, de te máris fémhulladékot csináltál belőle! Hogy volt szíved-"

"Ne rinyálj már, ez csak egy kocsi!" szakított félbe "El se bírom képzelni mi lett volna, ha a tieid közül török össze egyet. Mondjuk azt a régi Mercedes-t."

"Bizonyára karóval a szívedben feküdnél egy koporsóban. Elásva. És egy kurva nagy házat építenék föléd, hogy még csak véletlenül se találhasson rád senki."

"Milyen bíztató." nevetett semmibe véve figyelmeztetésemet.

"Komolyan beszélek." mondtam, és ezúttal tényleg nem vicceltem. "Te mit csinálnál, ha beolvasztanám valamelyik Jacob & Co órádat? Mondjuk a sárkányosat?"

"Nem örülnék, de valószínűleg csak vennék egy másikat."

"Ja bocs...."

"Mellesleg, nem félek a bezártságtól, se a magánytól. Ezek a te félelmeid, Ezra." és milyen igaza volt. Tényleg félek a magánytól.
A vámpírok általában egyáltalán nem társas lények és ahogy ez a bátyámra például tökéletesen jellemző, ritkán mutatkoznak társaságban és olyankor is csak puccos helyeken jelennek meg elszeparálva a külvilágtól. Viszont attól függetlenül, hogy vámpír vagyok, ez velem éppen ellenkezőleg van. Igen, szeretek egyedül lenni, de nem véglegesen, vagy hosszú időre, mert az egy dolog, hogy a hét nagy részében egyedül vagyok, –az embereket leszámítva, akik sokkal inkább jelentenek nekem problémát, mintsem társaságot– de mindig tudom, hogy úgyis hallom majd apám lépteit, Brian lemezjátszójának forgását vagy a kávégép hangos búgását. Az ajtó nyílását, vagy azt, ahogy apa levelet ír valakinek. Ahogy a bátyám felhúzza az óráját, forgolódik az ágyában, és ahogy valaki lenyomja a kilincset. Az efféle hangoktól érzem magam otthon, vagy úgymond biztonságban, mert a néma csend...megőrjít. Ez volt az egyik oka annak, hogy elköltöztem a bácsikámtól. Félreértés ne essék, legalább annyira szükségem van egyfajta magányra, mint számos fajtársamnak, de ez nálam főként akkor mutatkozik, mikor szomjazom, fáradt vagyok vagy próbálok kiolvasni végre egy kurva könyvet anélkül, hogy valaki hozzámszólna.
A bezártság már más tészta. Kezdjük ott, hogy engem elég nehéz bezárni valahova akaratom ellenére.