Fogaid Nyoma

Denevér barlang

|Ezra|

Az elmúlt néhány napban szó szerint nem aludtam semmit. Az inszomnia elég gyakori jelenség a vámpírok körében, de az én esetemben ez egyáltalán nem jellemző. Általában olyan nyugodtsággal alszom, amit még egy kisgyermek is megirigyelhetne. Mostanában viszont minden nap történt valami, ami lefoglalt és ezáltal abba a szerencsétlen helyzetbe kerültem, hogy még csak időm se maradt aludni.

Jelenleg három –egymástól teljesen eltérő– dolog is volt ami felemésztetette az alvásra szánt időmet. Gőzerővel kerestem az eywale-i lényt amit még mindig nem találtam meg, Briannel nyomoztam az őket megtámadó vadászok után, vagy éppen órákon át beszélgettem Blairrel a jól megérdemelt alvás helyett.

Ahogy teltek a percek, egyre jobban elfáradtam és ennek az lett a következménye, hogy egyre frusztráltabbá és vérszomjasabbá váltam. Az este olyannyira elfajult a helyzet, hogy miután hazajöttem Blairtől, még a napok óta a hűtőben álló nullás vér láttán is összeszaladt a nyál a számban, de akármennyire is csábított skarlát színe, az íze annál kevésbé lett volna érdemleges.
Ettől függetlenül rengeteg vért ittam az éjjel, hogy az elkövetkezendő három nap folyamán ne jelentsen gondot az emberek állandó közelsége. Illetve, hogy megszabadulhassak végre a nyomasztó fáradtságtól, ami már napok óta kerülgetett engem. Ügyeltem arra is, hogy túl sok vért se igyak, mert egy bizonyos mennyiség után már nehezemre esik kordában tartani a képességeimet...és az senkinek se tesz jót ha nem tudok uralkodni önmagamon.

Jól tudtam, hogy a 'várva várt' osztálykirándulás csak egy átlagos, középiskolás kirándulás lesz, ahol mindössze arra kell figyelnem nehogy véletlenül megöljek valakit. Viszont a helyzet ezúttal sokkal bonyolultabb volt mint aminek látszott. Biztos voltam benne, hogy a kirándulás egyfajta tesztként szolgál majd mind a vadászok, mind a tanács, és a boszorkányok számára is. Ugyan úgy, mint az iskolában eltöltendő három, szörnyen unalmas és értelmetlen év. Egyszóval ez azt jelenti, hogy bármi történjék, nem veszíthetem el a fejem, nem fedhetem fel magam, és ami a legfontosabb, nem haraphatok meg senkit...még véletlenül se. Ahogy ezt mantráztam magamnak, egy huszad másodperc alatt összepakoltam, ami nem volt nagy művészet, mert Blair azt mondta hogy csak három napra megyünk. Szóval kellett az ami rajtam lesz holnap...vagyis ma, két tiszta póló, farmer, alsónadrág, zokni meg egy fogkefe. Blair később azt is írta, hogy ne felejtsek el törölközőt meg papucsot vinni mert elég gusztustalan helyeken szoktunk megszállni, ahol kész csoda ha egyáltalán van vezetékes víz.

Most őszintén, mire vállalkoztam én?

~Később~

Blair közelében furcsa módon olyan gyorsan telt az eddig túlontúl lassúnak és értéktelennek hitt idő, amire soha életemben nem számítottam volna. Bármennyire próbáltam hanyagolni a lányt, ez egyre nehezebbnek bizonyult számomra. Főleg úgy, hogy Blair egyáltalán nem mutatta unalom vagy kedvtelenség jelét miközben beszélgettünk. Bármilyen későre járt, sose akarta megölni a beszélgetést és valamiért, még engem is érdekeltek az általa felhozott témák.
Nem tehetek róla, egyszerűen annyira vicces hallani az egyre gyorsuló szívverését, és látni ahogy enyhén elpirul, mikor valami olyat csinálok amire életében nem számított volna. Elvégre is, mégis csak egy naív tinilányról beszélünk. Ez azonban további, megválaszolandó kérdések halmazát állítja elém. Arról nem beszélve, hogy a történteket követően pusztán Blair ember léte is kételyeket vont maga után. Tegnap például képtelen voltam hatni rá, holott egyenesen a szemébe néztem, és már nem ez volt az első ilyen eset. Eleinte azt hittem, hogy csak szétszórt vagyok és habár tegnap se voltam éppen.....az erőm teljében, legalább teljes mértékben ura voltam önmagamnak, ami elég sokat számít. Realizálni egy ilyen dolgot pedig nagyon bosszantó. Ilyesmi még soha nem történt velem. De hiába, amíg nem jövök rá hogy mi ő valójában, nem tehetek mást minthogy továbbra is emberként tekintek rá.