Fogaid Nyoma

A kórház

Csupán tíz centire lehettem a lány nyaki artériáitól, mikor Valentino megragadta a vállam és visszarántva engem, elém állt az ezüstösen virító karmaival, melyeket villám gyorsan húzott elő.

"Mondd szépen utánam: Megesküdtem, hogy soha többé nem ölök embert!" hadarta felettébb irritáló hangszínben, mely egy pillanatra elterelte figyelmemet a vérszomjról.

"Sose esküdnék ilyesmit...csak ígérgettem!" sziszegtem vörösen ízzó szemeimmel méregetvén azt a tengernyi vért, mely patakokban folyt a lány testéből hosszú, üveg-vágáta sebein keresztül. Szőke haját, ami itt-ott rendezetlenül arcába lógott, szintén vércseppek borították, épp mint ruháját és még néhány járólapot pár lépéssel távolabb, egészen az ajtóig.

"Ez a huszonegyedik század Ezra! Itt nem lehet csak 'úgy' megölni valakit akinek a hollétét többen is ismerhetik, anélkül, hogy kiderülne." rivallt rám szokatlanul dühösen, ami Valentinóra egyáltalán nem volt jellemző. Hirtelen pedig nem tudtam mit reagálni furcsa viselkedésére, ezért ahelyett, hogy bármit is mondtam volna, csak meredtem tovább ezüstbe fordult szemeire.

"Miért olyan nagy gond ez?" folytattam enyhén megszédülve, ahogy próbáltam nagy levegőket venni, de egyre csak a vér édes illatát éreztem.

"Hallod te egyáltalán amit beszélsz? Azt hittem ez a korszakod már véget ért. Semmit sem tanultál Elisabeth-" de nem fejezhette be, mert arra már kihajítottam ezért az ablakon. Annak ellenére, hogy nekicsapódott egy fának és nem kis távot repült addig, a farkas mást sem csinált, csak elmosolyodott mielőtt hangosan felnevetett. "Nézd már...hát még sincs kőből a szíved?" tápászkodott fel a sárból.

Visszapillantottam a lány mozdulatlan testére és abban a másodpercben teljes mértékben úrrá lettem minden vérszomjas ösztönöm felett. Meglehet ugyan, hogy aki épp a földön, eszméletlenül fekszik, az egy a számomra idegen személy, de akit az emlékeimben láttam, az nem más volt, mint a lány, akiért egykoron az életemet is feláldoztam volna...már ha tehettem volna. A tény pedig, hogy ez a lány épp olyan mozdulatlanul fekszik a földön, mint akkor ő...szívfacsaró emlékeket idézett.

Sohasem fogom elfelejteni azt a látványt. Azt az érzést. A levegőben terjengő vér szagát, ami a történtek láttán egyre kellemetlenebbé vált minden perc múltával. Azt a végtelen haragot, amit akkor magamban éreztem. Meg persze a máig nem enyhülő gyászt, amire minden alkalommal visszagondolok szomorú óráimban...mind fel tudom idézni. Kristály tisztán emlékszem, mintha csak tegnap történt volna. Azonban mostanra már magamon kívül senkit nem okolhatok a haláláért. Mert mindenkit, akinek bármi köze is lehetett hozzá...mind-egy-szálig megöltem. A legszörnyűbb halálokkal lakoltak tetteikért. Nem kegyelmeztem senkinek. Barát vagy ellenség. A történtek után pedig tudtam, hogy egy szörnyeteg vagyok a lelkem mélyen, mert cselekedeteimet egy percig sem bántam, és nem is fogom. Ha megérdemelték, ha nem. Azt a napot pedig igyekszem, de sohasem leszek képes teljesen elfelejteni amikor meghalt ő. Legbelül talán nem is akarok felejteni. Elvégre is...aznap találtam rá a kedvenc képességemre. A telekinézisre.

Mikor feleszméltem, Valentino –aki épp az előbb porolta le magát egy nagy sártócsával való találkozás után– pont a lány pulzusát próbálta kitapintani –mely így hallásból rettenetesen gyengének tűnt– és ezt az is bizonyíthatta, mikor a lány csuklójához érve Valentino arcát pillanatnyi megnyugvás helyett enyhe rémület töltötte el, majd rekedt hangja ismét felcsendült.

"Kórházba kell vinnünk!"

~Később~

A város Északi oldalán, a miroswoodsi hegység lábánál, szinte már a külvárosba érve száguldottunk a kórház felé. Brian vörös Lykan-jával voltunk, mert a drága beállt a helyemre és elvitte az enyémet –gondolom– szórakozni azokhoz az 'elit' barátaihoz.