De magasan vagyunk

3.2K 185 14
                                    

"Mégis miért nem ezzel kezdted?" nézett rám nagy szemelkel és közben próbálta letörölni a vért a lábáról.

"Na ez egy jó kérdés." fordultam el. Mert ha már ilyen jól kitaláltam, hogy hemofóbiás vagyok, akkor nem árt egy kicsit rájátszani.

"Öhm izé......nincs véletlenül- " kezdett el dadogni, de gyorsan következtettem, hogy mit is szeretne.

"A zuhanyzó melletti szekrényben alulról a második fiók." mutogattam az ajtó felé.

"Köszi?"

~Később~

Csak ültünk a földön egymással szemben, és köznem egyikünk sem szólt semmit. Az egész szobában csend volt. Szinte néma csend. Az eső zaján kívül ugyanis semmit nem lehetett hallani. A lány szívverését és egyre kiegyensúlyozottabb légvételeit leszámítva persze.
Idő közben én is visszanyertem az önuralmam és tök büszke lettem magamra. Megcsináltam....nem öltem meg. Jó, az tényleg sokat segített, hogy bekötötte a sebet és feltörölte a vérét a földről. Mellesleg végre volt értelme annak, hogy tartunk itthon kötszert mivel erre amúgy egyáltalán nincs szükségünk.

A kínossá vált csendet egy messenger üzenet szakította meg, amit a lány mosolyogva szemlélt.
Nagyon remélem a szőke hercegednek írsz, hogy mentsen ki a vérszomjas vámpír házából, mert akárhonnan is nézzük, az ajtón át nem tud kimenni. Ezen rágódva beugrott, hogy ha már így Messenger akkor írok Valentinónak.

Én: Hallod
Én: Gáz van
Én: Kéne egy kis segítség

Szinte azonnal jött a válasz.

Valentino: Már megint mit csináltál?
Én: Semmit! Itthon vagyok egy csajjal aki ránk zárta az ajtót
Valentino: Akkor élvezd
Én: Bazmeg gyere már ide
Én: Vérző sebe van
Valentino: 5 perc

"Hát jó..." szólalt meg a lány, miután felnéztem telefonomból.
"Nekem haza kéne mennem...valahogy." állt fel kissé nehézkesen.

"Mi tart vissza?" néztem rá vigyorogva, de válasznak csak egy szemforgatást kaptam.

Teljes mértékben igaza van, mert bármilyen ügyesen is sikerül önuralmat gyakorolnom a vérszomjam felett, érzem, egyre gyengülök. Minden perc elteltével egyre kevésbé vagyok képes uralkodni magamon.

"Ugye hétfőn már jössz?" kérdezte gyorsan témát váltva és közben végig kifelé bámult az ablakon.

"Hova?" érdeklődtem tanácstalanul.

"Hát hova? Suliba." mondta a legnagyobb természetességgel. Mintha ez olyan nyilvánvaló lenne... A múlt hétfőt leszámítva ugyanis már majdnem ötven éve nem jártam iskolába. Az idő alatt pedig jól elszoktam az efféle dolgoktól. Ráadásul ami nappal történik az a szundi zónámba esik szóval olyankor teljesen K.O. vagyok...épp mint most.

"Jaaa...az. Igen.......de miért?"

"Mert ha nem gond akkor elhozhatnád a plakátot és nem ázna el miközben hazaviszem." magyarázta.

"Nem gond, de ugye azt vágod, hogy csak kintről lehet kinyitni az ajtót?" és szerintem elég érdekes képet vágnál, ha csak úgy kirepülnék az ablakon, hogy bejöhessek az ajtón...bár kitudja.

"És?"

"Jah, jó...csak nem tudtam, hogy tudsz repülni." mondtam szarkasztikusan, mire ő az ablakhoz sétált.

"De magasan vagyunk." jegyezte meg kissé meglepődve, és ezt követően kinyitotta az ablakot. Ez volt az a pont, ahol komolyan elgondolkoztam, hogy tud e repülni.

"Bizony ám, kilenc méter magasan." magyaráztam, ahogy azt egy kisgyermeknek szokás. Közben pedig reméltem, hogy nem fog szárnyakat növeszteni.
"Szar lenne kiesni, nem gondolod?" kérdeztem rá és rögtön ez után kihajolt az ablakon.

Egy percig csak a földet bámulta, majd se szó-se beszéd, felpattant az ablakpárkányra.

"Most mit csinálsz?"

"Mit csinálnék?" nézett rám mintha ez olyan nyilvánvaló lenne...mert az én esetemben az is lenne, de így...?

"Ez egy nagyon rossz ötlet!" indítványoztam bölcsen belegondolva, mert ha esetleg meghal itt nekem akkor még a végén azért is én leszek a hibás...

"Nyugodj már meg! Tudom mit csinálok." jelentette ki már-már sértődötten.

"A harmadik emeleten vagyunk. Ha leesel és meghalsz, akkor engem itthon kinyírnak."

"Dehogy esek!" és azzal ki is ugrott volna az ablakon, ha nem fogom meg a karját.

"Mondd, te teljesen süket vagy?" néztem rá érdeklődve.

"Ahogy elnézem te is." csattant fel.

"Melyik részét nem érted annak, hogy leesel és meghalsz!?" magyaráztam.

"Nem lesz semmi bajom. Átlendülök a fára és lemászok, szóval engedj el." próbálta kiszabadítani karját szorításomból, melyet próbáltam olyan gyangéden, ahogy csak tudtam.

"Ne csinálj hülyeséget! Mindjárt itt az egyik haverom aki kinyitja az ajtót." bizonygattam.

"De engedj már el!"

"Nem hagyom, hogy leugorj, nehogy azt hidd." húztam az időt, mert Valentinót ismerve bármelyik pillanatban itt lehet.

"Jólvan, csak eressz már el, mindjárt eltöröd a karom!" sikított fel miközben lemászott az ablakból.

Ijedten engedtem el a kezét. Néhány lépésnyire eltávolodva tőle, láttam, hogy bőrén a tenyerem nyoma tökéletesen kikörvonalazódott.

"Sajnálom." túrtam a hajamba idegesen. Helyre akartam hozni valahogy, ezért ismét felé léptem, mikor Valentino berontott a szobába.

"EZRA NE CSI-" de mikor látta mi történik, elkerekedtek a szemei és így már láttam, hogy félreérti a dolgot "nàld..." csakhogy ekkor már késő volt.

Fogaid NyomaWhere stories live. Discover now