Hungarian Kpop Oneshots

Barátokként (JenLisa)

"Azt mondtam, boldog vagyok, hogy a barátod lehetek. Hogy köszönöm, amiért kitartasz mellettem, a hülyeségeim ellenére, hogy mindig megvigasztalsz, ha szomorú vagyok... De, azt hiszem, ideje lenne megtudnod az igazat.

Nem érem be a barátságoddal. Egyre jobban fáj, hogy mellettem vagy, de nem úgy, ahogy nekem szükségem lenne rád, hogy nem foghatom meg a kezed, nem simíthatok végig a hajadon... Nem mondhatom ki, hogy szeretlek..."

A könnyeim néhány helyen elmosták a tintát, amint leírtam a szavakat. Nem tudtam visszatartani a sírásomat, ahogy végiggondoltam az összes szép emlékünket. Tudtam, hogy helyesen döntöttem, és, bár lehet, hogy később megbánom majd, ez abban a pillanatban nem számított.

"Inkább kilépek az életedből, mintsem, hogy még több fájdalmat okozzak saját magamnak. Szeretlek, Jennie, és ez valószínűleg sosem fog változni. Azonban, majd amikor visszatérek, kérlek, fogadj úgy, mintha csak előző nap váltunk volna el. Amikor összeszedtem magam, visszajövök, hogy ugyanúgy folytathassunk mindent, mint ahogy elkezdtük. Barátokként.

Lisa"

Biztos voltam benne, hogy megteszi, amire kérem. Éppen ezért tudtam elhagyni az apró lakást, amihez csak kettőnknek volt kulcsa, amely egyfajta menedékként szolgált számunkra. Tudtam, hogy amikor majd hetek, hónapok, vagy netán évek múltán visszatérek, ez a hely ugyanebben az állapotban fog várni rám. Egyedül a növények növekedése és talán Jennie változása fogja mutatni a múló időt.

Kiléptem az ajtón, ezzel egy időre magára hagyva a múltamat, de nem örökre. Elvégre mindenkit a múlt tesz azzá, aki, az formálja a személyiségét, a gondolatait, mindent. De, én új lapokkal akartam kezdeni, a kezembe venni egy teljesen üres könyvet, úgy, hogy az előzőnek az epilógusát ott hagytam egy borítékban az asztalon.

***

Három évig jártam a világot. Három kínkeserves évig próbáltam elfelejteni őt, sikertelenül. Most pedig, hogy újra itt álltam, nem tudtam, hogyan kéne köszönnöm neki. Bár megkértem, hogy várjon vissza, mintha el sem mentem volna, de fogalmam sem volt, mit fog mondani, mi lesz a reakciója.

Végül, csak úgy lenyomtam a kilincset. Nyitva volt, odabentről pedig édes sütemény és fenyő illata áradt. El is felejtettem, hogy karácsony van. A mézeskalács beljebb vonzott, leraktam a bőröndöket az ajtóba, levettem a kabátom, felakasztottam a fogasra, majd beléptem az aprócska konyhába. Zene szólt a telefonjáról, éppen a Jingle Bell Rock. Ő pedig teljes valójában ott sürgött-forgott, annyira belefeledkezve a főzőcskézésbe, hogy észre sem vette a jelenlétemet. Mosolyogva figyeltem a jelenetet, majd, amikor rám pillantott, nagyot dobbant a szívem. Láttam a kezdeti meglepődést a szemeiben, de csak elvigyorodott.

- Megjöttél? - kérdezte kedvesen, én pedig nem bírva magammal, átöleltem. A könnyeim potyogni kezdtek, ő pedig meglepetten karolta át a derekam. - Mi az, ennyire hiányoztam? Pedig tegnap találkoztunk utoljára.

- Igen - hüppögtem. - Ennyire hiányoztál.