Hungarian Kpop Oneshots

Nem megyek sehova (JenLisa)

A világító csillagokat eltakarja a könnyű fátyolfelhő, amin még a Hold is csak erőlködve képes fényleni. A félhomályból egyedül a halványan égő dohány tűnik ki a kicsit vöröses színével. Talán ez az egyetlen dolog, ami jelzi, hogy ott vagyok. Hogy létezem. Nem mintha nem lenne elég nyilvánvaló. Lélegzem, dobog a szívem, szinte látom magam előtt, ahogy a tüdőmbe jutó kátrány elfeketíti a szövetet, de nem különösképpen érdekel. Hiába üzemel ugyanis minden odabenn rendesen, ha nem élek. Nem élek, mióta Ő itt hagyott. Az egyetlen, akit szerettem, az egyetlen, akiért megérte volna letenni a cigit, elkezdeni normálisan viselkedni, letenni az alkoholt... De őt is elüldöztem magamtól, ő pedig menekült, minél messzebb, ahol már nem kellett látnia a felesleges önpusztításomat. Ő volt az egyetlen, aki látott, aki igazán észrevett, aki... Aki talán még szeretett is. Nem csak megjátszotta. Jennie volt számomra a család... Leülök a hideg kőre, és várok. Hogy eltűnjenek a felhők, vagy hogy elkezdjen esni. Hogy felfázzak, vagy odafagyjak. Hogy visszatér-e vagy sem. Ugyanúgy várok, mint minden egyes rideg este, amikor a hőmérséklet fagypont alá kúszik, és amikor nem. A fákat virágok borítják, vagy éppen a leveleiktől szabadulnak meg a megújulás reményében. Hirtelen megjelenik. Mint egy délibáb, a semmiből tűnik elő, az egyszerre sehonnan és mindenhonnan jövő fény megvilágítja az alakját, én pedig tökéletesen látom minden porcikáját. Tudtam, hogy visszajön. Tudtam, hogy nem hagy magamra, soha nem tenné, hiszen szeret engem. Hiszen én is szeretem őt. – Te jó ég, Lisa, mégis mi a francot csinálsz itt? – kiált rám riadtan, de én csak mosolygok. A hópelyhek csak úgy csillognak a szemében. Vagy a szeme előtt? A barna sötét, a melegség egyre közelebb jön, és... A szúrós klórszag és a vakító fehérség ébreszt. Vagy talán nem is ez, hanem az ablakon beáradó napfény. Minden homályos, nem tudom felmérni a körülményeket, de felülök. A kezemből kilógó cső visszahúz, de egyszerűen csak kihúzom magamból, nem törődve a takarót és a lepedőt beborító vércseppekkel. Kezdem visszanyerni a látásom, kezdek magamhoz térni. Kórház. Infúzió. A barna folt a fotelban mellettem pedig nem más, mint Ő. Jennie. Nem álmodtam. Tényleg ő volt az. Tényleg visszajött. Most pedig ott alszik, nyugodtan, kisimult arccal, amilyennek utoljára talán a kapcsolatunk elején láttam. A mocorgásra viszont felriad, felnyitja a szemeit, és csodálkozva néz rám. Megdöbbenten. – Nem szabadna felkelned, Lisa – mondja ki a nevemet lágyan. Nevetséges, de most, hogy hallom a hangját, megkönnyebbülök. Elerednek a könnyeim, arcomat a tenyerembe temetem. Ha álom is, soha nem akarok felébredni... – Szólok egy nővérnek, rendben? – A kissé csikorgó hang, amit a fotel ad ki, amikor feláll róla, megrémiszt, és a keze után kapok. Azzal a minimális erőmmel, amim van, megragadom, nem engedem el. – Ne hagyj itt, Jennie... Nem hagyhatsz itt... – A saját, rekedt és erőtlen hangom megrémít, kétségbeesettnek érzem magam, a levegő nem jut el a tüdőmig, próbálok minél többet nyelni, a lélegzetvételeim egyre gyorsabbak és gyorsabbak, már nem bírom tovább. A könnyek csak úgy csorognak le az arcomon, ahogy átfut rajtam a gondolat: Ismét elhagy... Magamra hagy, amikor a legnagyobb szükségem van rá, én pedig tehetetlen vagyok, nem tudom megállítani. – Nem megyek sehova. Itt vagyok, Lisa. Nem megyek sehova...