Hungarian Kpop Oneshots

Univerzum (SeungYeol)

- Itt már régóta nem arról van szó, hogy én mit érzek, Chanyeol! - kiáltottam az arcába, de láthatóan ő még mindig nem fogta fel. Mintha csak a falnak beszélnék, egyik fülén be, a másikon ki. - Mikor fogod végre megérteni, hogy a barátságunk fog rámenni, ha továbbra is így viselkedsz? - kérdeztem, a hangom ezúttal jóval halkabban csengett, már-már lemondóan.

Ezek a veszekedések napról-napra egyre gyakoribbak lettek. Éreztem, hogy akármennyire is szeretem őt, nem sokáig fogom már bírni az állandó kötekedését és beszólásait.

- Nem mintha lenne még minek tönkremennie - morogta halkan. Valószínűleg nem nekem szánta, de elég hangos volt ahhoz, hogy meghalljam.

- Hogy mondod? - A beszédem színtelen volt, szinte láttam, ahogy az arcomból kifut a vér. Tudtam, hogy, ha tényleg így gondolja, azon én már nem fogok tudni segíteni, akármilyen erőfeszítéseket is teszek.

- Legyünk őszinték, Seungjun. Elárultalak, kitálaltam a barátaidnak arról, hogy meleg vagy, és ezt te nem tudod nekem megbocsátani. Nem hibáztatlak érte, de akkor ne tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne. Ennek már rég annyi, ezt a bizalmat nem lehet még egyszer felépíteni. Ne szenvedjünk tovább, váljunk el csendben.

Éreztem, ahogy egy könnycsepp legurul az arcomon, majd sok másik követi. Késként fúródtak belém a szavai, és olyan volt, mintha még párszor meg is forgatta volna.

- Igen? Szóval, neked ilyen könnyű feladni mindent, elfordulni és a másik irányba nézni? - kiabáltam. A kezemben ott szorítottam a fehér borítékot, ami az összes, el nem mondott, fel nem tárt érzésemet rejtette, benne egy aprócska ajándékkal. - Ha tényleg ezt akarok, akkor kilépek az életedből és nem jövök vissza. - Hátat fordítottam, és hagytam, hogy a papír kiessen a kezemből. Távoztam a lakásából, vissza se nézve, meg sem várva a válaszát.

Bár nem így terveztem, végül a tetőn kötöttem ki. A csillagokat bámulva próbáltam gátat szabni az újra és újra előtörő zokogásnak. Chanyeol egy közel négy éves barátságot vágott a kukába a viselkedésével, mégis, az egész sokkal inkább rajtam látszott meg. Mintha őt nem is érdekelte volna, vagy mintha ez lett volna a célja...

Hallottam a nyitott ablakon keresztül felszűrődni a hangját, ahogy elkiáltotta magát.

- Faszom! - Iszonyatosan ingerült lehetett, ugyanis sosem káromkodott. Az már nagyon a végnek számított, ha ő bármilyen csúnya szót kiejtett a száján, ez pedig meglepett. Olyannyira megdöbbentett, hogy sírni is elfelejtettem, tágra nyílt szemekkel bámultam a csillagokat.

Mi történhetett? Mi zaklathatta fel ennyire?

A telefonom megcsörrent. Az ő nevét jelezte ki, de nem vettem fel. Nem akartam beszélni vele, nem akartam, hogy ilyen állapotban, akárcsak a hangomat is hallja.

Mikor a csörgés befejeződött, felálltam. Letöröltem a könnyeket, és úgy döntöttem, ideje elhagyni ezt a helyet. Ideje végleg kilépni az életéből, elfelejteni őt, bármennyire is...

Bármennyire is szeretem.

- Azt hiszed, ezek után elengedlek? - kapta el a csuklómat a lépcsőfordulóban. A kezében ott virított a fehér lap, a nyakában pedig a saját kezűleg készített nyaklánc. - Azt hiszed, hagyom, hogy kilépj az életemből, miután levágtál elém egy levelet? - kiabálta, én pedig egy pillanatra megijedtem tőle.

Nem bántana. Sosem bántana.

Beráncigált a lakásba, tudomást sem véve arról, hogy fájdalmat okoz. Amint csukódott mögöttem az ajtó, kirántottam a kezemet a szorításából.

- Én is szeretlek, Seungjun - mondta ki lágyan a szavakat, amikre egyáltalán nem számítottam. Szóhoz sem jutottam a döbbenettől, így megtette ő az első lépést irányomba. Egyik pillanatról a másikra arra eszméltem, hogy ajkai az enyémekre tapadnak, vadul és követelőzően, én pedig visszacsókoltam. Mintha ő lenne a levegő, ami nélkül nem élhetek, mintha ő lenne a mindenem.

Mert valójában így is volt: ő jelentett nekem mindent. A barátokat, a családot, a szerelmet, a békét...

Az univerzumot.