Hungarian Kpop Oneshots

Támasz (JiSeong)

Mintha az aggódás fekete lepellel venne körbe, ezzel megfosztva az érzékeimtől. Csak rá figyelek, csak vele foglalkozom, tehetetlenségemben pedig a sírás kerülget. Inseongnak valószínűleg fogalma sincs róla, mennyire fontos nekem, és mennyire hiányolom, hogy beszéljen hozzám. Nem akarom ráerőltetni magam, tudom, hogy ezernyi fontosabb dolga is van, mégis próbálom a tudtára adni, hogy rám bármikor, bármilyen helyzetben számíthat.

Még, ha nem is fogadja el a segítséget.

Még, ha iszonyatosan makacs is ilyen téren.

A nap huszonnégy órájában rajta jár az agyam, mintha mást sem kéne tennem. Próbálok fejben újabb és újabb lehetőségeket kitalálni, hogy hogyan érhetném el, hogy elmondja, mi bántja, de lassacskán kifogyok az ötletekből. Félek, hogy mi fog történni egy hét, kettő, netalán egy hónap múlva, rettegek, hogy ez a dolog kettőnk között véget ér.

Hiszen elég bizonytalan lábakon áll.

- Jihun, itt vagy? - hallom meg a kopogást, majd a hozzá tartozó emberi hangot. Nem válaszolok, csak meredek tovább a sötétbe, kétségbeesetten keresve bármiféle megoldást. Nem mutathatom neki, hogy gyenge vagyok.

Teljesen elfelejtkeztem az évek óta most először elővett gyógyszeres dobozról magam mellett, így, amikor Inseong felnyomja a villanyt, szinte ugyanabban a pillanatban pillantunk a fehér kartonra.

Gyorsan érte kapok, és bedobom az éjjeli szekrényem fiókjába. Nem akarom, hogy lássa, mennyire esetlen vagyok, hogy aggódjon értem. Nekem kell a támaszának lennem.

- Mi a helyzet? - kérdezem, mosolyt erőltetve az arcomra. Előre sejtem a választ, hiszen mindig, de tényleg mindig ugyanazt feleli.

- Semmi különös. Kérsz enni?

- Nem, köszi. - Ismét beáll a kínos csend, mint mostanában olyan sokszor közöttünk. Ez volt az a némaság, amitől a legjobban féltem, mert sosem tudtam jól megtörni. De ezúttal szerencsére - vagy inkább pont, hogy szerencsétlenségemre - ő az, aki előbb megszólal, az utolsó reményét is összetörve bennem annak, hogy sikerült jól elrejtenem a nyomaimat.

- Mit tettél el az előbb? - Kíváncsi tekintetével a komódot pásztázza, mintha azon gondolkozna, belenézzen-e, vagy ne. Én mondjuk, a nemre szavaznék, de tudom, hogy a döntésénél az én álláspontom vajmi keveset számítana.

- Fájdalomcsillapítót. Tudod, mostanában elég sokat fáj a fejem... - A hazugságom túl nyilvánvaló, láthatóan nem hisz nekem. Gondterhelten sóhajtok fel, és ezzel, mintha csak engedélyt kapott volna, kihúzza a fiókot. Mikor meglátja a gyógyszert, kikerekedett szemekkel bámul rám, hitetlenkedik.

- Azt mondtad, már nem szeded. - A hangja se nem szemrehányó, se nem neheztelő. Közömbös, és ez rettegéssel tölt el, mert ilyenkor semmit nem tudok kiolvasni belőle.

- Mert, nem is. Csak egyet vettem be, mert...

Mert úgy érzem, lassan beleőrülök ebbe az állandó bizonytalanságba.

- Akarsz róla beszélni? - kérdezi, ezúttal sokkal több melegséget víve a szavaiba. Megrázom a fejem, nem zúdíthatom rá a terheimet. Van neki elég, rajtam kívül is.

- Nem.

- Rendben.

És csak ült mellettem. Némán, velem hallgatva, talán még a gondolataimat is látta. Nem is volt szükség a beszédre, hiszen mi így is jól megértettük egymást...