Hungarian Kpop Oneshots

Megoldjuk, amikor kell (JenLisa)

Minden annyira könnyen megy, annyira egyszerű, amikor a közelében vagyok. Mintha a világ legvarázslatosabb dolgai történnének meg velem, pedig csupa átlagos dolgot csinálunk: tanulunk, főzünk, megpróbálja megértetni velem a logaritmust... Tőle mégis minden gyönyörűnek hat. Egy-egy pillanatban, mikor néma csend vesz minket körül, ő koncentrál, én pedig nézem a gyönyörű arcát, meggypiros ajkait, csak nagyon nehezen tudok ellenállni annak, hogy megcsókoljam.

Pedig nem vagyunk többek barátoknál, és ez így van rendjén. Ha másként nem is, legalább így mellette lehetek.

Beleszerettem. Minden apró porcikájába, és fogalmam sincs, mikor. Amikor nincs mellettem, hiányzik a jelenléte, amikor nem beszélünk, mindig azon gondolkozom, mit írjak, milyen témát dobjak fel. És persze, állandóan ott van bennem a félelem, hogy rámun.

Elvégre minden vagyok, csak izgalmas nem. A szociális életemet az interneten töltöm, négy barátom van összesen, nem járok bulizni... Az egyetlen, ami érdekes bennem, az a hobbim: a rap.

– Lisa, megjött Jennie. Nem is tudtam, hogy ma is tanultok – nyit be anya a szobámba, mögötte pedig látom feltűnni a legjobb barátom alakját. Azét a lányét, akibe lassan két éve szerelmes vagyok.

– Én sem – felelem őszintén, majd miután bezáródik az ajtó mögötte, kettesben maradunk. Csak ő és én.

Kíváncsi vagyok, mit akarhat. Korábban sosem jött el hozzám csak úgy, bármiféle értesítés nélkül, és a tekintete is idegen volt: mintha nagyon keményen agyalna valamin, és valahányszor rámnéz, az ábrázata gondterheltté válik.

– Hallgatunk egy kis zenét? – kérdezi, automatikusan a laptopomért nyúlva, de én lágyan tenyerére helyezve a kezem, elérem, hogy a szemembe nézzen.

– Mi a baj, Jennie? – Próbálok olvasni a szemeiből, ahogy máskor is teszem, de most elzárkózik előlem. Mintha nem akarná, hogy tudjak róla, mi zajlik a fejében, a szívében.

– Én... Ígérd meg, hogy nem utálsz meg, Lisa. Ígérd meg, és elmondok mindent – motyogja, és látom rajta, hogy fél. De nem tudom eldönteni, hogy tőlem, vagy a lehetőségtől, hogy bármi rosszat gondolnék róla.

– Tudod jól, hogy arra képtelen lennék. Legjobb barátok vagyunk, szinte már testvérek. – Ezt a szót szinte fizikailag fáj kiejtenem, de ha meg tudom nyugtatni, bármire képes vagyok. Csak bízzon bennem. Tartson maga mellett. Többre nincs is szükségem.

– Én... Van valaki, akit szeretek – hadarja el végül suttogva, éppen hogy csak meghallom a közöttünk ülő csendben.

Megáll bennem az ütő. Csak meredek az ölembe ejtett kezeimre, de valójában nem látom őket. Óráknak tűnő másodpercekig agyalok, a némaság, mint egy takaró a forró nyári napon, körbeölel bennünket, és, ismeretségünk óta most először, kínosnak hat az egész.

– És? – kérdezek rá végül kíváncsian, hátha megmagyarázza, miért kellene ezért neheztelnem rá. – Ez az a nagy titok, Jennie? – Tudom, hogy ő is érzékeli a gombócot a torkomban, hiszen olyan elfojtott a hangom, olyan visszafogott, de jelenleg nem tud zavarni. – Nem hagytál magamra, amikor coming outoltam neked, mellettem maradtál, mikor mindenki más kilépett az életemből. Hogy lenne jogom megutálni azért, ami teljesen emberi?

– Nem érted, Lisa – motyogja, szinte egy hang nélkül, és nem mer a szemembe nézni. Ezek szerint itt még nem fújt ki a dolog, még mindig van mit kimondania. Csendben várom, hogy összeszedje a bátorságát, majd egy nagy levegőt vesz, rámnéz, és kifújja azt. – Beléd vagyok szerelmes.

Egyszerre uralkodik el rajtam a félelem, a kétségbeesés és a boldogság valami furcsa kombinációja. Őt figyelem, elemzem, keresem rajta az átverés akár csak kis jelét is, de nem találom. Teljesen, halálosan komolyan beszél, annak ellenére, hogy pontosan tudja: ha bármiféle romantikus kapcsolatba bonyolódik velem bárki, emberi roncsként kerül ki a kezeim közül. Mert összetöröm, porig rombolom az énjét, és mindezt csupán a természetem miatt. Még különösebben jól sem esik az emberek darabokra zúzása, sőt, a valóságban nem is akarom megtenni.

– Nem – jelentem ki a tőlem telhető legnagyobb határozottsággal. Láthatóan nem lepődik meg a válaszomon, azonban tovább folytatom. – Nem arról van szó, hogy nem éreznék ugyanígy, már nagyon-nagyon régóta. De te is tudod, hogy nem vagyok a megfelelő ember számodra. Vagy bárki számára. Az egész világ úgy jár a legjobban, ha én egyedül öregszem meg... – magyaráznám, de belém fojtja a szót. Ajkai az enyémeket érintik, szemeit lehunyja, én pedig képtelen vagyok neki ellenállni.

Nem tart sokáig a csók, azonban minden ellenkezésem letöri, lebontja a falakat, amiket azért húztam fel magamban, hogy Jenniet védjem az érzéseimtől.

– Nem érdekel. Csak az számít, hogy szeretlek, és hogy te engem. A többit meg majd megoldjuk, amikor kell.