Hungarian Kpop Oneshots

Egy helyett kettő (BaekYeol)

              Egész nap, aztán egész éjszaka egyetlen üzenetre vágytam tőled, amelyben csak annyit írsz: „Boldog Karácsonyt". Ennyi bőven elég lett volna a boldogságomhoz, hogy ne gyomorgörccsel töltsem a szentestémet, hogy ne állandóan a következő napra gondoljak.

Mert ugyan egyetlen egy üzenetre vártam, mégis kettőt kaptam. Két olyat, amire nem számítottam. „Tudom, hogy szerelmes vagy belém" és „Holnap kettőkör a szokásos helyünkön." Semmi hangulatjel, semmi megjegyzés, én pedig csak annyit írtam vissza, hogy „Oké." Mintha nem rettegnék attól, mit akarsz mondani, mik lesznek a következményei ennek az egésznek.

Hiszen alapjában véve reménytelen volt a helyzetem. Neked barátnőd van, és emellett megrögzötten elutasítod a tényt, hogy meleg lennék. Most mégis, ahelyett, hogy otthon enném tonnaszámra a sütiket, és a két üveg borral öblíteném le őket, itt ülök a padunkon, a „szokásos helyünkön", és rád várok. Még csak egy óra, de én szokásomhoz híven sokkal korábban itt vagyok. És te ezt tudod.

Talán pont ezért jelensz meg fél órával a megbeszélt időpontunk előtt, lendületes léptekkel haladva felém. Mintha valami konkrét célod lenne ezzel a találkozóval.

Felállok, hogy öleléssel köszöntselek, ahogy szoktalak, de te jóval előbb mozdulsz, és a karjaimba veted magad, mintha nem lenne holnap.

– Szia – köszöntelek mosolyogva, köréd fonva a kezeimet, így óvva a ránk váró beszélgetéstől mind téged, mind magamat.

– Szia – felelsz belemotyogva a vastag pulcsimba. Majd kibontakozol a szorításomból, és ismét megszólalsz. – Tudom, hogy szerelmes vagy belém, Chanyeol.

Bár tegnap az első sokkon már túl voltam, amikor ezt leírtad nekem, most sem ért kevésbé meglepetésként, hogy ezt így kimondod. Reményeim egyik pillanatról a másikra foszlanak szerte, hogy ennek ellenére is megmaradhat a barátságunk, hiszen olyan komolyan mélyeszted tekinteted a szemeimbe, hogy már szinte fáj.

– És azt akarom mondani, hogy ez... - sóhajtasz nagyot a mondat közepénél, én pedig feszülten várom a folytatást. De csak nem szólalsz meg újra, én pedig türelmetlenül kérdezek rá.

– Ez... – vonom fel szemöldökömet kíváncsian.

– Hogy ez kölcsönös – nyögöd ki végre a szavakat, amelyekben sosem hittem, hogy hallhatom őket. Úrrá lesz rajtam a mondatod okozta sokk, nem tudok megszólalni sem. Egyszerűen csak, mindenféle kérdést és választ kiölve a fejemből húzlak magamhoz, hogy megcsókoljalak. Ezzel kifejezve a boldogságomat és az elégedettségemet, ezzel száműzve belőled is a kételyt, amely fel-felvillant a szemeidben, ahogy kimondtad az érzéseidet.