Hungarian Kpop Oneshots

Here come the regrets (BaekYeol)

A vége felé az ember elgondolkozik azért. Mit bántam meg? Mi az, amit jól csináltam? Voltak egyáltalán jó döntéseim? Fog rám bárki emlékezni?

Az utóbbiban nem kételkedtem, hiszen ott volt Chanyeol. Elköszönés nélkül hagytam ott, és ez okozott leginkább bűntudatot a lelkemben. De nem nézhette végig, ahogy haldoklom, azt nem tudtam volna elviselni.Rosszul éreztem magam miatta, de inkább gyűlöljön meg egy egész életre, mint hogy abban a tudatban kelljen leélnie a maradék idejét, hogy nem tudott rajtam segíteni.

A hangja még mindig a fülemben cseng, arról az utolsó éjszakáról, amikor aggódva megkérdezte, minden rendben van-e. Igennel feleltem, a köhögőroham ellenére, ami rám tört. Ügyesen rejtettem el előle a véres zsebkendőt, hogy még véletlenül se lássa meg és kezdjen gyanakodni.

Miközben visszaemlékszem arra az estére, önkéntelenül is elmosolyodok, és ismét érzem a kaparó érzést a torkomban. A gyógyszerektől kissé elmosódik a látásom, mégis olyan, mintha ő is itt lenne mellettem. A tudatom kissé elzsibbad, de tudom, hogy ez még nem a vég. Érezni fogom majd, amikor eljutok arra a pontra, de ez egyelőre még csak a jóleső, pihentető alvás.

Ismét vele álmodom. Manószerű arca fölém hajol, én pedig elnevetem magam elálló fülein - olyan régen láttam őket. Szeretném megérinteni, de tudom, hogy akkor eltűnik. Egyedül a tudatalattim okozta illúziónak köszönhetem, hogy ránézhetek, hallhatom a hangját.

- Minden rendben lesz, Baek. Nem kell félned többé, örökre melletted leszek - simít végig az arcomon, ezzel olyan érzést keltve, mintha az egész nem csak egy álom lenne.

Sírva ébredek. Már ahhoz sincs erőm, hogy felüljek, a fejemet félrefordítva köhögök a kezem ügyébe akadó zsebkendőbe.

Tudom, hogy már nincs sok hátra, de ezt a kevés időt megpróbálom alva tölteni. Ott együtt lehetünk. A fájdalom egyre inkább eluralkodik rajtam, már a gyógyszerek sem segítenek sokat. Apró simítást érzek a kezemen, kinyitom a szemem. Chanyeol könnyes arca úszik be elém, de lehet, hogy csak hallucinálok. Lehunyom a pilláim, majd ismét felnézek, de még mindig ott van. Erőtlenül rászorítok a kézfejére, hogy érezzem, ez tényleg nem csak egy álom.

A sírás csendesen tör ki belőlem, egy rendes zokogásra már nincs energiám. Nem akartam, hogy így lásson, nem akartam, hogy ez legyen az utolsó emléke rólam. A szememből csak úgy záporoznak a sós cseppek, a kórházi ágyat úgy állítom, hogy ülő helyzetben legyek. A tüdőm iszonyatosan fáj, ahogy levegőt veszek, ismételten a zsebkendőért kell nyúlnom.

Úgy rémlik, már egy hónapja, hogy utoljára találkoztunk. Az, hogy így felbukkan itt, egyszerre okoz lelki kínokat és boldogságot. Hiszen a kettő gyakran jár együtt, nem igaz?

Már bánom... Bánom, hogy nem maradt nekünk több idő, hogy azt a keveset nem vele töltöttem. Sajnálom, hogy nem csókoltam meg, amikor lehetőségem volt rá, és nem öleltem, amikor csak akartam.

Megbántam a gonosz szavakat és gúnyneveket, amiket az elején a fejéhez vágtam, hogy megütöttem, amikor először próbált kedvesen közeledni felém. Megbántam, hogy úgy viselkedtem, mint egy hisztis, féltékeny liba.

Bár visszacsinálhatnék mindent...