A sötét viharfellegek, mint fekete lepel borítják be Szöult, tökéletesen ábrázolva a lelkivilágomat. Bár a radiátoron ülve nem szabadna, mégis fázom, ráz a hideg. Pedig csak egy könnyed nyári zápor...
Mégis rettegéssel tölt el, mint kiskorom óta minden alkalommal. A szorongás elnyel, a fehér bogyók nem segítenek, hiába szedek be vagy hármat is belőle. Emlékképek villannak fel, a kezemből a bögre kiesik, beterítve mindent a forró gyümölcsteával.
Félek. Jennie... Segíts, mert félek. Mert te vagy az egyetlen, aki megnyugtathat. Mert...
De hiába könyörgök, nem jön válasz. Tudom, hogy többé nincs velem, ez pedig talán még jobban megrémít, mint az egyre hangosodó dörgések, és az egyre fényesebben villanó villámok.
Szúró fájdalom nyilall a szívembe, de többé már nem tudom, hogy csak képzelődöm-e vagy sem. Vajon ez olyan, mint Jézus sebhelyei? Ha elég erősen gondolunk rá, átéljük?
Fáj a lelkem. Pontosabban, többé már nincs, mi fájjon, mert Jennie magával vitte, mikor elment. Már könyörögni sem merek, hogy adja vissza, nem merek vele beszélni, mert félek, hogy csak rontok a viszonyunkon.
Egy kiégett, üres porhüvely, csupán ennyi vagyok. Csapongó gondolatokkal, sötét, selejtes semmivel a bensőmben, nem bírván a némaságot. Hogy elrejtsem az égben mennydörgő villámok zaját, először halkan, majd fokozatosan erősítve a hangom, énekelni kezdek:
„Sálálálá...
Szív a szívhez beszél
Sálálálá...
Hangnemet vált a szél
Sálálálá...
Füstös káprázat
Sálálálá...
Visszakívánlak... "*
Én magam sem tudom, honnan jöttek a sorok az ajkaimra, csak egy dallamot követve a fejemben születtek meg.
Ha Jennie ezt hallaná...
De sosem fogja. Mert nem érdekli, ahogy én sem érdeklem többé. Ahogy...
Hatalmas robaj, én pedig félelemmel telve ugrok le az ablakpárkányról, a bögre szilánkjaival teli padlóra. A talpamat megvágják a kis darabok, a vércseppek fokozatosan elszínezik a világos színű folyadékot. Otthagyok mindent, ahogy van és bebújok a takaróm alá. Magamhoz ölelem a kis párnát, amit még Jennie adott nekem, ami még ennyi idő után is az ő illatát hordozza.
A könnyeim elerednek, és én ismét felidézem magamban a rögtönzött dal utolsó sorát:
„Visszakívánlak..."
*A dalt egy osztálytársam szerezte, és énekelte el, én csak önkényesen felhasználtam a fejemben ragadt sorokat.
YOU ARE READING
Hungarian Kpop Oneshots
FanfictionÜdvözöllek a képzeletem sötét bugyraiban, idegen! Hogy mit találhatsz itt, ha belépsz ezen a sötét ajtón? Szenvedéssel teli angst-folyót, minden komolyságot nélkülöző, rózsaszín cukormázzal és lila füstfelhővel borított fluff-hegyet. Történetről-tör...
