Hungarian Kpop Oneshots

Osztoznék rajtad, csak ne veszítselek el (BaekYeol)

A fotelban ülve várom, hogy hazaérjen. A sötétség, ami körülvesz, a néma csenddel karöltve, hagy gondolkodni. Már megint későn ér haza, és pontosan tudom, hogy miért. Felhívtam Kait, hogy vele van-e, dolgoznak-e még, de a válasz az volt, hogy kopjak le, hagyjam aludni.

Hazudott. Hazudott, és nem tudom, hogy dolgozzam fel. Ez az egyetlen dolog, ami zavar, ha nem mond igazat. Hiszen ha tőle nem várhatok őszinteséget, akkor kitől igen?

Nyílik az ajtó, majd a lehető leghalkabban csukódik. Felsóhajt, azt hiszi, alszom, hiszen minden lámpa le van kapcsolva. Felnyomja a kapcsolót, és hirtelen világosságba borul a nappali. A hirtelen fény bántja a szemem, de nem érdekel, csak közömbösen meredek rá.

– Hol voltál? – kérdezem, mire értetlenül összeráncolja a homlokát. Nem érti, mit keresek itt, miért vártam meg, mikor sose szoktam.

– Miért nem alszol? Holnap korán kelsz, igazán nem kellett volna fennmaradnod miattam... – jön oda hozzám, és csókot adna, de elfordítom a fejem. Meglátom a nyomot a nyakán, amit egészen biztosan nem én okoztam: a lila véraláfutás szinte világít a sápadt bőrön,

– Hol voltál, Baekhyun? – kérdezem újra, ezúttal határozottabban, szinte már ellentmondást nem tűrően.

– Kainál. Hiszen még mondtam is, hogy ma sokáig el fog húzódni a munka, szóval későn jövök, és ne várj meg...

– Ne hazudj.

A kijelentésem néma csendet varázsol közénk, szinte minden vér kifut az arcából, vonásairól lerí a riadalom, míg én továbbra is közömbös maradok.

– Megbeszéltünk valamit, Baekhyun. Nem érdekel, ha mással is vagy, nem érdekel, ha lefekszetek, sőt, az sem zavar, ha nem csak szexről van szó. Ezzel együtt tudok élni, inkább osztozom rajtad, mint hogy elveszítselek. De az... Az nem megy, hogy hazudsz, ha nem vagy őszinte. Hiszen megbeszéltünk valamit.

Nem tudom, mit érzek. Dühöt? Nem. Féltékenységet? Semmiképp sem. Csalódottságot? Na, azt teljesen biztos. De miért szeretem még ezek után is, még ezekkel együtt is?

Nem válaszol, csak lehajtja a fejét. Tudja, hogy igazam van.

Felkapom a kabátom, belebújok a cipőmbe, és a bejárati ajtóhoz sétálok. Lassan, nyugodtan. Nem én vagyok az, akinek menekülnie kell.

– Hová mész? – Hangjából kivehető a tömény kétségbeesés, ahogy felém sem fordulva formálja a szavakat.

– El. Gondolkodnom kell, egyedül kell lennem egy kicsit. Reggelre itthon vagyok – jelentem ki, majd még elrakom a doboz cigit a gyújtóval együtt az előszobai szekrényről, és lelépek.

Ilyen egyszerű volna? Csak úgy itt hagyni, bármiféle kiakadás, lebaszás nélkül?

Hiszen belefáradtam abba, hogy nem őszinte. Belefáradtam a hazugságokba.

A társasház tetejére érve rágyújtok, a megnyugtató füstöt a tüdőmbe engedem, hátha segít. Tenyerembe temetem az arcom, ahogy végiggondolom az elmúlt egy hónapot, amikor egyre gyakoribbá váltak ezek az éjszakai kimaradások. Az elején, még elhittem, hogy Kaihoz megy, de amikor másnap rákérdeztem, úgy látszott, neki fogalma sincs semmiről.

„Most nincs semmilyen projektünk" – mondta mindig, és kezdett összeállni a kép. Tudtam, az elmúlt három hétben már tudtam, csak arra vártam, hogy elmondja. Hiszen bízhat bennem, sosem adtam okot arra, hogy kételkedjen. Ha én őszinte tudok lenni, ő miért nem?

Untatnám?

Elnyomom a cigit, hogy újat vegyek elő és gyújtsam meg.

Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Mit tettem én, Park Kibaszott Chanyeol, hogy az egyetlen férfi az életemben, akit szeretek, ne legyen őszinte hozzám?

– Szeretlek – hallom meg Baekhyun hangját a hátam mögül. Tudta, hogy itt vagyok, persze, hogy tudta.

– Azt bizonyítani is kéne...

– Azért nem mondtam el, mert... – kis szünetet tart, erőt gyűjtve a folytatáshoz. – Mert nem akartalak megbántani, és mert mocskosnak éreztem magam, hogy ezt csinálom, pedig nem így terveztem, és... Utálom magam, hogy ebbe a helyzetbe sodortalak.

– Nos, úgy látom, a partnered nem utál téged ezért – tekintek a nyaka felé, ahol a folt a sötéttől még sötétebbnek tűnik. – Én szeretlek, Baekhyun, és igen, inkább osztozom rajtad, minthogy elveszítselek. De ez is csak addig működik, amíg őszinték vagyunk egymással – fújom ki a cigifüstöt, majd lehamuzok a tálba. – Szóval itt az esélyed, hogy az legyél: Rámuntál? Vagy ő több élvezetet tud nyújtani? Netalántán beleszerettél?

– Nem! Baszki... Sehun az, oké? Úgy volt, hogy elmegyünk inni, aztán egymásba gabalyodtunk, és csak úgy megtörtént. És igen, jó volt, nagyon jó, szóval megismételtük. Aztán megint és megint, én pedig már nem tudtam elszakadni, tudod? Hiszen olyan ritkán vagy itthon mostanában, mit tehettem volna? – tárja szét a karjait, mintha tényleg csak egy áldozat lenne. Mintha én lennék a hibás.

– Mondjuk szólhattál volna! Mondhattad volna, hogy zavar, hogy ilyen keveset vagyok itthon, és megoldottam volna! Tudod, érett emberként lekommunkálhattad volna a problémádat, és felnőttenként túljutottunk volna rajta.

Ismét lehajtja a fejét, tudja, hogy igazam van.

– Nem azzal van bajom, hogy Sehunnal vagy, és szexeltek. Nem érdekel, hogy kivel fekszel össze, hogy őszinte legyek, mert úgy gondolom, a mentális kapcsolat, ami kettőnk között van, vagy legalábbis volt eddig, az utánozhatatlan. És nem is akarom elveszíteni. Egyszerűen csak... Légy őszinte velem, jó? Szeretlek, és nem tudnám nélküled leélni az életem.

– Sajnálom, Chanyeol. Én is szeretlek. – Közelebb lép, és átfonja karjait a derekamon. Én is visszaölelem, és megnyugtató puszit nyomok a feje búbjára. Tényleg szeretem.

Mindennél jobban.