Hungarian Kpop Oneshots

Rideg nyárutó (ChanBaek)

 – Tudod, Baekhyun...

Az őszi levelek sárgásan hullanak alá a még zöld avarba, miközben kéz a kézben sétálgatunk. Már semmi sem ugyanaz. Mintha a haldokló természettel a mi érzéseink is kezdenének alábbhagyni. A kezdeti lángoló tűz először parázzsá szelídült, ahogy augusztusból szépen lassan átbandukolt szeptemberbe, aztán már csak a füst maradt, mikorra októberbe értünk. És most itt vagyunk, november elején, ahol egyedül a megszokás tart össze bennünket, semmi más, és a remény, hogy a másik által megszabadulhatunk a saját nyomorunktól.

Félnünk kéne. Félni az elítélő tekintetektől, a bántalmazástól, amit eddig szinte mindig megkaptunk, amikor kimutattuk: mi egy pár vagyunk. Ezúttal azonban nincs a környéken senki, a csípős, hideg szél miatt mindenki inkább az otthon melegét élvezi. Kivéve mi, akiket szoros emlékek fűznek a cudar időjáráshoz.

Rettegnünk kéne. Attól, hogy mi lesz velünk a másik nélkül, ha már elegünk lesz az állandó szélmalomharcból, hogy meggyőzzük egymást a saját igazunkról. Másról sem szól már a kapcsolatunk, csak a vitákról, vagy a kínos, néma csendekről, amit ajándékul nyújtunk egymásnak egy-egy hangos szóváltás után.

– Tudod, Baekhyun... – kezdek bele ismét abba, ami az előbb is reménytelennek bizonyult. Nem tudom kimondani, amit akarok, bár ez korábban sosem okozott nehézséget. Mégis, most mintha perzselnék a szavak a nyelvemet, egyszerre akarnak kitörni, és még odabenn maradni, érlelődni, átfogalmazódni. – Én tényleg szerettelek. Azt hittem, meg tudjuk oldani, és...

Megszorítja a kezem, úgy, hogy fájjon. Jelzi, hogy ne mondjam tovább. Nem akarja még hallani. Még nem jött el az idő. Talán még megoldhatjuk.

– Chanyeol, én... Szeretlek – leheli a fagyos levegőbe az eddig alig hallott szót, ezzel felolvasztva az én akarattal megfagyasztott szívemet. A görcsös ragaszkodása, hogy ne engedjem el a kezét, meggyőz engem is. Végül is, van még időnk. Egymásra, még jobban megismerni a másikat, kiküszöbölni a csorbákat.

Ráérünk. Amíg a tél tavaszba vált megint, a fák lehullatott leveleik helyett újat növesztenek, és az akkor már friss zöld avart nem a sárga, hanem a fehér és a rózsaszín uralja majd, az érzéseink pedig újjászületnek a másikban, hogy aztán soha ne kelljen elengednünk egymást.

Összefűzött kezeinket az ajkaimhoz emelem, és apró csókot nyomok makulátlan bőrére. Kettőnk kapcsát a zsebembe rejtem, ahogy ennek a furcsa nyárutónak az érzetét is. A szerelmünket.