Hungarian Kpop Oneshots

Valami visszahúz (JinSeong)

- Tudod... Az elején még szentül hittem, hogy azzal, hogy elmondtam, szerelmes vagyok beléd, téged mentettelek meg. Hogy neked segítettem, hátha mellettem jobb életed lesz, mint ami van. Milyen naiv voltam... Csak leplezni akartam, még magam előtt is, hogy te voltál az, aki életben tart. - A hangom egyszerre cseng szomorúan és beletörődően, ahogy a kamerának mondom a szavakat. Mintha már nem is én lennék, csak egy üres, lélektelen gépezet, ami meghozta létezése egyetlen önálló döntését: véget vetni annak. - Mindennél jobban szeretlek, Inseong, és ezen semmi sem változtathat. Azt akarom, hogy boldog legyél, de félek, csak még jobban tönkretennélek, ha ebben az állapotomban maradok melletted. Köszönök mindent, és... Viszlát. A következő életünkben remélem, szerencsésebbek leszünk.

Megvárom, amíg elküldi az üzenetet, majd kikapcsolom a telefont, hogy még véletlenül se legyen bárki, aki lebeszélhet róla. Félek, ha Inseong felhívna, meginognék, és nem tudnám véghez vinni, amit elterveztem...

A tető szélén állva tökéletesen belátom Szöult. Mintha ezt a helyet csakis arra szánták volna, hogy az emberek a mélybe ugorjanak, véget vetve az életüknek. Mint én most...

Furcsa, de nem félek a haláltól. Az egyetlen dolog, ami mégis fenn tart még a magaslatban, nem más, mint a szerelmem arca, ami a szemem előtt lebeg. Ő az egyetlen, aki miatt aggódom. Rettegek, hogy ezzel fájdalmat okozok neki, mégis, jobb így. Nem tehetem tönkre. Még jobban nem...

Egyik lábamat a magasba emelem, egyensúlyozok, játszadozom. A sorsommal, a végzettel, ki tudja? Mi az, amit nekem szántak? Vajon ezt kell tennem? hogy meghalok itt és most, vagy... Folytassam tovább? De ha nincs miért, minek? Inseong túl messze van, a hiánya önmagában fáj, nem még az a sok más, amivel nap mint nap szembe kell, hogy nézzek.

Fogalmam sincs, mennyi időt tölthetek el ott, ebben a pozícióban. Merengek, valójában magam sem tudom, min, a létezés és a vég, a minden és a semmi között lebegve. Végül az egyik oldalra esek, egy kellemetlen rántás következtében, de nem igazán fogok fel semmit a körülöttem folyó dolgokból.

- Mondd csak, te teljesen megzakkantál? - Hallom az ismerős hangot a fülem mellett ordítani, de csak bámulok a semmibe továbbra is, idiótán meredve a gyönyörű városi látképre. -Youjin? - Bizonytalanság uralkodik el a számomra oly kedves arcon, ahogy rápillantok.

- Inseong? - utánozom a hanglejtését. Iszonyatosan boldog vagyok most, hogy látom, és hogy szorosan átölelhetem. - Hiányoztál... - suttogom a fülébe, miközben még jobban magamhoz szorítom. - Soha nem hagyhatsz el, érted? Soha - motyogom, érzem, hogy a szemeimben már gyűlnek a könnyek.

Annyira kusza az egész. Mintha akárhányszor véget akarok vetni mindennek, valami, vagy valaki visszahúzna. Ezúttal ő az: a férfi, akit a karjaimban tarthatok, és akibe szerelmes vagyok.

- Soha nem hagylak el. Túlságosan szükségünk van egymásra ahhoz, hogy megtehessem - nyugtatgat, a hátamat simogatva. - Youjin... Itt maradok. Itt Szöulban.

Mintha csak karácsony lenne, úgy csillannak fel a szemeim az örömhír hallatára. Bár nem is szeretem a karácsonyt...