Hungarian Kpop Oneshots

Kétely (JinSeong)

A gondolatok nem hagynak nyugodni, ahogy némán fekszem az ágyamban, magam mellett Inseonggal. Komolyan gondolkozom azon, mit kezdhetnék a helyzettel, amibe kerültünk, a képzelőerőm kimerült, ahogy, azt hiszem, a lelkem is. Mindent próbálok megadni neki, mindenemet odaadom érte, de úgy érzem, nem elég. Sokkal többet érdemelne ennél...

- Miért nem alszol? – pislant rám álmosan, de csak kedvesen elmosolyodom. Nem kell tudnia a bennem rejtőző kételyekről, bőven elég, ha engem mardosnak belülről. Csak magát hibáztatná miatta, azt pedig nem akarom. Úgyis csak fájdalmat okozok neki mindig, nem kell ennek a tetejére még egy dolog, hogy még amiatt is aggódjonl.

- Csak kimegyek vécére, nyugodtan aludj. Mindjárt jövök – csókolom homlokon szeretetteljesen, majd felkelve kitakarózom, hogy a szobából kilépve egy teljesen más irányba induljak, mint mondtam. A tetőt célzom meg, hogy a magasban végre kicsit magamban lehessek.

Imádok vele lenni, mindennél jobban szeretem Inseongot, mégis, a kapcsolatunk napról napra egyre labilisabb. Mintha egyfolytában pengeélen táncolnék, és ez kissé megvisel lelkiekben.

Előhúzom a cserép mögé rejtett cigarettatárcát és az öngyújtót, hogy rágyújthassak. A feszültség már mérhetetlen szinteket öltött bennem, így, ahogy az első slukk elér a tüdőmig, a nikotinnak hála, jólesően megkönnyebbülök egy kicsit. Nem eléggé. Újabb és újabb szál fogy el, de még mindig nem érzem magam jobban, bár, nem is a dohánytól vártam a megváltást.

Nekem Inseong jelenti a mindent. Megmentett, egy olyan pillanatban lépett be, mintegy támaszként az életembe, amikor már ténylegesen a halálra készültem, mert nem láttam megoldást semmire, tulajdonképpen csak a menekülés maradt. Talán gyerekesnek tűnhetnek az indokaim, hogy mégis miért tettem volna meg, de már úgyis mindegy. Van célja az életemnek, és az ő. Kivezetett az eddigi kilátástalanságból, még ha nem is tudja, még ha nem is ismeri el.

- Mit csinálsz itt? - A hangján tisztán lehet hallani, hogy annyira az álmok birodalmában jár még, hogy nem képes megkülönböztetni a valóságot a képzeletétől, de nem bánom. Így időben el tudom pöckölni a csikket, hogy még véletlenül se vegye észre.

- Gondolkozom – felelem egyszerűen, nem akarván megmondani, hogy mi járt a fejemben.

- Hajnali három van – értetlenkedik, kissé megdörzsölve a szemét. Olyan gyönyörű így... Meg mindenhogyan, igazából. Az én gyönyörű szerelmem, akiért az életemet is feláldoznám, csak, hogy boldog legyen. – Menjünk vissza aludni – motyogja, én pedig némán engedelmeskedem neki. Mellé érve azonnal megfognám a kezét, de elhúzza, mint mostanában mindig. Nem erőltetem, kezdem megszokni... Mint ahogy a zavart és a feszültséget is, ami ezzel jár.

Újra némán fekszem az ágyon, a derekát átölelve, hallgatva a halk szuszogását. Nem tudom, mennyi az idő, hogy tíz perc, vagy egy óra telt-e el, engem pedig még mindig nem ragadott magával a fáradtság, sőt, éberebb vagyok, mint valaha.

Rettegek, hogy eltávolodik tőlem, hogy elhagy, vagy már csak azért van velem, mert tudja, ez az egyetlen reményem... A józan eszem tudja, hogy nem így van, a balsejtelem mégis szöget ütött belém. Igen, megint sokat veszekedtünk mostanában, megértem, hogy feszült és ideges, de én is az vagyok. Próbálok segíteni, mindent megteszek, ami tőlem telik, visszafogom a provokáló, idegesítő humoromat, de nem elég.

Bizonyítanom kell, de már nem tudom, hogyan tehetném. Amilyen gyakran csak tehetem, meglátogatom, amennyi időt csak tudok, vele töltök. De már beszélni sem akar velem, a kétely pedig egyre mélyebbre ássa magát bennem. Kicsit fáj, kicsit éget, szinte széttép, ahogy napról napra csak vagyunk, semmi nem történik, én pedig nem találok megoldást a problémáinkra. Hibás vagyok mindenben, hibás vagyok, hogy kiabáltam, hogy nem segítek, amikor neki arra lenne szüksége, hibás, hogy... Nem vagyok elég.

Már mást nevez a „Sorsának". Másnak mondja, hogy imádja, és ez valahol belül zavar, mert mintha azt sugallná, hogy nem tudom neki megadni, amire vágyik.

„Te tényleg ilyen hülye vagy, Youjin?" – szólal meg bennem valami. – „Küzdj érte. Ha nem teszed, elveszíted, és ha elveszíted, vége mindennek. Akkor véged van."

Tudom. Pontosan tudom, hogy ő az egyetlen, aki miatt élek, de attól még fáj.

Meredten bámulom a szikét az asztalon. Egyszer már letettem, túljutottam ezen a válságon... Nem kezdhetem el megint. Inseong csalódna bennem. Csalódni fog, ha megtudja, megvet majd, lenéz. Nem akarom látni azt a végtelen fájdalmat a tekintetében, amit én okozok neki.

Észre sem veszem, hogy a kezembe vettem a rövid pengét, a halovány fájdalomra eszmélek fel, és a nyomás enyhül belül. Csak egy apró csík a kezemen, mégis, a gyönyörű bíborszínű vér látványa ismét felébreszti bennem ezt a függőséget. A megkönnyebbülés, amit még egy szál cigaretta sem hoz el, végre megadattatott. Elképzelem, ahogy spriccelne a vér, elképzelem, ahogy belehalok a szerelmembe. Ez így romantikus vagy szomorú? Szomorúan romantikus?

És abban a pillanatban gyűlölöm magam, jobban, mint eddig valaha. Mert olyan, mintha nem lennék elég. Nem felelek meg az elvárásoknak, nem az vagyok, akit ő akar.

Megcsúszik a penge, mélyebbre vág, mint kéne, és a vörös, éltető folyadék egy erős folyamként kezd el kitódulni a kezemen. Nem vágtam artériát, az biztos, akkor még jobban véreznék, de egy pillanatra megfordul a fejemben.

Mi lenne ha...?

Ha itt kimúlnék? Hiányoznék egyáltalán bárkinek?

Megcsörren a telefon, Inseong nevét jelzi ki. Felveszem, de nem szólalok bele, félek, hogy erős férfi létemre elsírnám magam előtte. Nekem kell az ő támaszának lennem, nem fordítva.

- Youjin, én... - Halk, habozik, hogy elmondja-e, amit akar. – Szeretlek. Sajnálom, hogy ilyen hülye voltam mostanában, nem érdemelted meg, hogy így bánjak veled. – Szinte már kétségbeesett, így apró, de egyáltalán nem őszinte mosolyra húzom a számat, ahogy meredten figyelem a gyűlő vértócsát a kezem alatt.

- Én is szeretlek, Inseong – felelem, a lehető legkevésbé érzékeltetve vele, hogy bármi baj lenne. – Mindennél jobban, amíg az Univerzum össze nem omlik – motyogom, félig csak magamnak, majd észbe kapva, kérdezek rá a bennem felmerült ötletre. – Menjek át?

- Az jó lenne – hallom megkönnyebbült sóhaját, majd elköszön, és lerakja.

Én pedig vidáman törlöm fel a fehér padlóról a rikító cseppeket, mintha semmi sem történt volna.