Az nem számít

IV.

Este hat óra van. Már mindent elpakoltam, amire szükségem lehet, és csak a soffőrömre kell várnom, persze szeretett testvérem, aki nem hazudtolja meg önmagát, így most is, mint mindig késik. Persze ezt nem kell úgy venni, hogy én és a bátyám nem szeretjük egymást, hisz ez közel sincs így, csak a mi kapcsolatunk azon alapszik, hogy imádjuk szívatni egymást. Persze mikor engem kell megvédeni, akkor ő rögtön ugrik, és ez fordítva is így van. Talán ez a miatt is alakult így, mivel apánk nem adott szabad teret egyikünknek sem, így egymás segítségével kellett túlélnünk, azt a kín keserves 18 évet amit a szüleinkkel voltunk kötelesek tölteni.

- Hahó. Szia Sof. Készen vagy már?

- Mint mindig.

- Hát persze, hiszen mindig is te voltál a jó kislány otthon, aki mindig megcsinál mindent, úgy ahogy kell...

- Hát persze, és mindig én voltam az aki kihúzta a te elkényeztetett segged a mocsokból, mikor bajban voltál.

- Hát igen, az is te voltál.-ezzel megölelt, de épphogy csak, hát persze hiszen még valaki azt hiszi, hogy ő valami jó kisfiú, amit persze a bátyám még csak hírből sem ismer.- Na, de akkor induljunk is, mert lekéssük a gépet. Amit persze nem szeretnénk, de azért szerintem jobb lenne, ha még egyszer mindent átnéznénk, nem?

- Ezen már csak nevetni tudnék, de nem fogok, úgyhogy indulunk.

- Igen főnökasszony.- és elindultunk mindkettőnk legszörnyűbb rémálma felé, amit számunkra szülői házunk jelképez. Lehet ez borzalmasan hangzik így, ám sem a bátyám, sem én nem szerettünk ott lenni, abban a hatalmas házban, tele üres szobákkal, talán azokhoz a könyvekhez tudnám hasonlítani ott töltött 18 évemet, mint egy horror könyv eleje ahol az író bemutatja a könyv helyszínét, és borzasztóan elcsépelt és unalmas főhősét. Hiszen az én életem is ilyen volt 18 kínkeserves évig. Unalmas és elcsépelt. Utána az egyetemen ez megváltozott ott már nem a szüleim iranyítottak, saját szárnyaim nőttek, amikkel oda repültem ahová akartam. És ezt előszeretettel ki is használtam, rengeteget utaztam, olyan dolgokat próbáltam ki, amit előtte soha. Akkor éreztem azt, hogy igazán élek. Ez oda vezetett, hogy apám egyszer majdnem ki is tagadott, de erre nem kerített sor hiszen az ő kis makulátlan családján egy folt sem lehet.

- Az útlevelét kérem kisasszony.-mosolygott rám egy talán velem egyidős nő.

- Elnézést- persze már nem először kérhette el tőlem, így gyorsan oda is nyújtottam az útlevelemet, melyben politikai mentesség szerepelt, ilyen az amikor a testvéred egy igen elismert jogász, te pedig legalább ennyire elismert orvos vagy. Halálos kombináció lehet a legtöbb ember sajnálatára.

Utálok repülni, autózni, hajózni, motorozni, és mindent aminek irányítása nem 110%-osan az én kezemben fut össze, így a levegőben töltött órák számomra kín szenvedést jelentettek. Mikor leszálltunk csak akkor tudtam kicsit megnyugodni, hiszen legalább már szilárd talaj volt a lábam alatt, ám amikor kivergődtünk a tömegből egy krémszínű Audi várt minket, hiszen autóval kell tovább utaznunk.

Amíg bátyám átvette a bérelt autó kulcsait, én a tájat figyeltem, nyüzsgő emberek, pezsgő fiatalok és nyugodt idősek, síró kisbabák és velük szenvedő szülők. Amíg én nézelődtem valaki nekem jött hátulról, elnézést kérve haladt tovább. Mennyire sietnek az emberek, senkire és semmire sem figyelmet fordítva.

- Hé hugi, jössz?- lebegtette meg a bátyám a kezét a szemem előtt.

- Mi?- kapom hirtelen a fejem felé. Kicsit elbambultam.- Megyünk?- csak bólintott, és az én csomagomat is bedobta az autó csomagtartójába.