Az nem számít

V.

Az eredmények szinte hihetetlenek voltak. Nem azt mondom, hogy eddig annyira szörnyűek lettek volna, Max eredményei, de ezek azokat is felülmúlják. Maximum fél napja kelhetett fel, de már kiválóak voltak az eredményei. Az biztos, hogy nem ahhoz van hozzászokva a szervezete, hogy egyhelyben feküdjön, de ezzel eddig is tisztában voltam. Írtam egy E-mailt Miának, hogy ha Verstappen eredményei nem romlanak, sőt akár még javulnak is, akkor három nap múlva haza is mehet, de szigorú pihenéssel. Barátnőm kicsit szkeptikus volt ezzel kapcsolatban, de persze végül ő is rábólintott. Egy egészséges embernek ugyanis semmi helye kórházban. E mellett persze egy minimális gyógytorna, és az, hogy havonta egyszer megjelenjen nálam, persze neki is kötelező, mert ott ő is csak egy beteg, se több, se kevesebb.
Mivel elég késő volt már, így elcsaptam a TV-t, és lefeküdtem aludni.

Reggel hatkor a telefonom csörgésére keltem fel. Mire sikeresen felkeltem a vonal másik felén lévő személy letette. Feloldottam a telefont, amin már több, mint 3 nem fogadott hívásom volt, ugyan attól az ismeretlen számról. Bár nem szívesen de visszahívtam a számot.

- Halló, jó napot kívánok! Sofia Colett Berger vagyok, láttam, hogy többször keresett.- nem rögtön válaszolt.

- Doktornő?- rekedt hang, mintha már napok óta nem ivott volna semmit.

- Igen, gondolom, de én is megtudhatnám, hogy ki maga? Mert ahogy látom, maga ismer engem, de én önt nem.- soha nem szerettem az idegeneket. Megint nem válaszolt rögtön.

- Max. Max Verstappen.- köhögött, hát persze, ő tényleg nem ivott már napok óta. De ki adott neki telefont, és ki adta meg neki a számomat?

- Áh, Max Verstappen. Persze így már tudom. De miért hívott? Magának pihennie kellene.

- Deh. - nehéz neki még beszélni, talán az a három nap kevés lesz neki a kórházban. Főleg így ha nem tartja be, hogy pihenni kellene.- Csakh, azt mondtákh, hogy maga volt azh- itt megszakadt, suttog, és nagyon sokat kell neki még pihennie.- hogy maga volt azh, az orvhos, akih segített a csahládomhnak, meg nekem ish, és csak meg szerethem volna köszhönnih.

- Maga egy borzalmas beteg,- kezdtem el nevetni- de azért nagyon szívesen. Most pedig alszik, mert ha nem, akkor még személyesen is fogunk találkozni, pedig én csak egy hét múlva megyek vissza...

- Mindigh ilyen jóh humorah van, vagy mosth kivételth tett?- kezdett el ő is nevetni, ami köhögésbe ment át.

- Csak kivételt tettem. -nevettem én is-De komolyan mondom, hogy ha megtudom, hogy nem pihen akkor még velem is találkozni fog ott a kórházban, pedig, mint már mondtam én még egy hétig nem leszek ott.

- Rendhben, rendhben. Akkhor most pihenek. Sajhnálom, hogy zavarhtam. Viszont hallásra.

- Nem zavart. Viszont hallásra.- letettem a telefont, majd lesiettem reggelit készíteni magamnak, hiszen ebben a házban ilyenkor még senki nincs fent. Felvittem a szobámba a reggelim, és az ágyban ettem meg, rajzfilm nézés közben. Már arra sem emlékszem, mikor volt utoljára olyan napom, amikor az ágyban reggeliztem, és rajzfilmet néztem közben.

- Itt minden áthallatszik a falakon, de főleg a TV. - jött be drága egyetlen testvérkém szobámba.- De ha már van kajád, akkor akár maradhatok is.- ezzel befeküdt a paplan alá az ágy másik részén, és ő is a tálcáról kezdett el enni, és elvette a kávéját, miközben a Hupikék törpikéket nézte. Na igen nagyok sokszor volt az, hogy egyikünk csinált reggelit, a másik pedig át ment hozzá enni, így elkerülve családunk többi tagjával való találkozást. Másfél óra múlva már az összes ételünk elfogyott, és a rajzfilmeknek is vége lett. Kb olyan 10 óra lehet, szóval már a ház állandó lakói is felkeltek.

- Lassan le kéne mennünk megnézni Jégszívkirályt és anyát, nem gondolod?- fogta meg bátyám a tálcát, amit áttett a szoba közepén lévő asztalra, nagyon megerőltette magát, mit ne mondjak.

- Te lemehetsz, de én inkább elmegyek futni. - úgy nézett rám, mint akinek azt mondták el, hogy mikor és hol fog meghalni.

- Hát akkor én meg kiveszem a beteg szabadságot. Én ugyan le nem megyek oda egyedül, az hét szentség.

- Hát akkor ha együnk se megy le. Majd feljönnek ha érdekeljük őket, mondjuk akkor is csak te leszel itt...- erre is csak egy hatalmas fintort kaptam válaszul. Utál futni, nem szeretni a családot, hát mit csináljak én vele, ha neki semmi és senki nem jó?

- Csak így itt hagysz velük?

- Mivel te nem futsz, én pedig futok, így igen csak így itthagylak velük, de majd szólok mikor visszaértem.- kezébe nyomtam a tálcát, amin az étel volt, majd magam előtt tolva őt, kimentem a szobából, és elindultam azon az úton, ahol sokszor végighaladtam addig, amíg itt éltem.

45 percig futottam. Nagyon szerettem futni, hiszen ilyenkor tudok gondolkodni, és közben még mozgok is, nem csak egy helyben ülök. Amikor visszaértem a ház elé, kirántottam a fülemből a fülhallgatót és elindultam befelé. A kert még most is csodálatos. Még ebben az időben is vannak olyan virágok, amik színesben pompáznak, a bokrok formára vannak nyírva mint mindig, és a kis tó is tele van élettel teli növényekkel, és kis halakkal. A kaputól pedig egy kikövezett út vezet a bejárati ajtóig. Mikor beléptem az ajtón, rögtön egyik szülőmmel találtam szembe magam. Édesanyám a csokrokat rendezte a folyosón lévő komódon. Mikor meglátta, hogy én vagyok az hatalmas mosoly terült szét az arcán, és elindult felém. Megölelt, őt soha nem érdekelte, hogy izzadt vagyok, fáradt, szomorú, vagy bármi volt is velem, ő mindig mellettem volt. Szöges ellentéte az apámnak.

- Fürödj le kincsem, és utána elmegyünk vásárolni. Persze csak ha van kedved.

- Persze hogy van!

Felszaladtam a szobámba letusoltam és utána el is indultunk anyával vásárolni. Vele mindig is több időt töltöttem mint apámmal, és ennek az az oka, hogy ő képes másról is beszélni mint a Forma 1, az autók, az üzlet, vagy a munkám. Délután 3 körül értünk haza, utána már csak lézengtem a házban. Semmi konkrét tervem nem volt, és dolgom sem. Olvastam kint a kertben, filmet néztem, sőt még sakkorztam is a bátyámmal, amiben most is mint mindig most is lealázott. És kb ugyan így telt az egész elkövetkező hetem. Kedd reggel egy közvetlen járattal hazautaztam, és szinte az egész napot otthon töltöttem. Mia meglátogatott és elmondta nagy vonalakban mi is történt itt amíg nem voltam idehaza, de megbeszéltük, hogy pénteken délután az egész egy hetet átbeszéljük egy kávé mellett. Közben Oliver is hívott, hogy holnap a szokott helyen vár ebédre. Így szinte az egész heti programom meg lett szervezve 3 óra leforgása alatt.

Este miután lefürödtem, rögtön el is aludtam, fárasztó volt ez a nap az utazással, de még milyen hosszú lesz ez a hét...

Ma ötkor keltem, most pedig fél hét van. Ezek szerint már harminc perce az elmúlt egy hét papírmunkáját nézem át. Mit ne mondjak ez az egyik kedvenc feladatom, főleg mivel szinte elalszik az ember a papírok felett. A monoton munkámat egy kopogás zavarta meg.

- Szabad- kiáltok ki, az ajtó túloldalán jobbesetben álló személynek, aki lenyomja a kilincset majd lassan kinyitja az ajtót, ami közben nyikorog, ekkor emelem fel a fejem, hogy a kopogáshoz személyt is tudjak társítani. Szinte fellöktem a széken, ahogy felugrottam abból. Segíteni akartam neki, de ő addigra már oda is ért az asztalom előtt elhelyezkedő bőrfotelhet.

- Leülök ha nem baj.- mutat a székre majd le is veti rá magát válaszra sem várva. Én is leülök székemre, majd az asztalra könyökölök és az orrnyergemet kezdem el masszírozni. A velem szemben ülő már-már nevet az rajtam...

•🦋•