Az nem számít

XVI.

- Jó napot- nyitottam be csapatom többi tagjához, a legtöbben csak egy bólintással nyugtázták, hogy ott vagyok, de Danyiil otthagyta, amit éppen csinált, és odajött hozzám, miközben olajos kezét törölgette.

- Sof beszélhetünk?- bólintottam ő pedig kinyitotta az ajtót, és maga előtt tolva kiment rajta.- Nagyon sajnálom a reggelit, én is és Alexander is. Igazad van nincs jogunk bele szólni kivel töltöd az időd. Ugye nem haragszol érte?

- Hm, nem- mosolyodom el, amit ő is viszonzott- és mit csináltatok?

- Csak az autót néztük át.- rántotta meg a vállát.- Nem hiszem, hogy neked ez túl érdekes, de ha akarod akkor maradj.- mosolyog mostmár ő is szélesebben, és elindul vissza az autóhoz, ahová én is követem.

A csapat többi tagja addig sem állt le, mindenki dolgozott valamin, vagy jegyzetelt, számolt, mosott, csiszolt, egyszóval zajlott az élet. Az orosz felém nyújtott egy pár fekete kesztyűt.

- Segítesz?

- Hát ha nem szeretnél elindulni ezzel a kocsival, akkor természetesen- kapom ki a kezéből a kesztyűt, mielőtt még meggondolhatta volna magát, ő pedig zavartan megvakarta a tarkóját, és elnevette magát.

A pilóta az autón kezdett el valamit keresni, vagy éppen javítani, én pedig vártam, hogy kiadja az utasításokat.

- Idehoznál egy 12-es kulcsot?- néz fel rám, én pedig bólintok, és oda megyek a szerszámokkal teli asztalhoz, ahol a kulcs keresésébe kezdek bele.

- Tessék- nyújtja felém valaki a keresett tárgyat, én pedig az idegen felé nézek, aki jelen esetben Max volt, mélyen beszívom a levegőt, majd kifújom azt, és elveszem a kulcsot.

- Köszönöm szépen!- elfordulok, és visszasétálok Danyiilhez, majd átadom neki a kulcsot, majd Verstappen is utánam jön.

- Danyiil.- fog vele kezet üdvözlés jele ként, hisz a pilóta felállt, amíg én a kulcsot hoztam.

- Max, jó látni téged. Sofit ismered már?- a holland rámnéz, lecsapja a fejét, a kezét végighúzza a versenyautó oldalán, majd utána néz csak vissza az oroszra.

- Igen már ismerem.

- Nagyszerű! Akkor el is mehetünk ebédelni.- a kulcsot elveszi tőlem, majd leteszi a gép elejére, és elindul kifelé a helyiségből, mi ketten pedig követjük az ebédlőig.- Sof te mit eszel?- néz hátra rám, és a kezembe ad egy tálcát.

- Csak valami salátát, meg maximum gyümölcslevest.- veszem el a pultról a porcelántányérba mért levest, majd az utána lévő salátát. A két pilóta még nem végzett az ételek válogatásával, ezért egy szabad asztalhoz ülök le, majd elkezdek enni, amígy oda nem ér a két velem érkezett személy.

- Hogy-hogy ilyen keveset eszel?- néz rám az orosz.

- És te hogy-hogy ilyen sokat? Ki is engedte ezt neked meg?- nézek vissza rá, az ő kezében pedig megáll a kanál, és döbbenten néz vissza rám.

- Sofia ugye nem szeretnéd ezt elmondani az edzőmnek?

- Talán nem, de mindennek ára van Danyiil...

- Igen? És ennek pontosan mi is?- vállat rántva eszem tovább az ebédemet, ahogy azt a két pilóta is teszi.

- Az ott sült burgonya?- mutatok villámmal a velem szemben ülő orosz tanyérja felé.

- Ühüm- bólogatva töm a szájába még egy adagot, majd nagy nehezen lenyeli.- Kérsz?- nyújtja felém, közben pedig sikeresen megnézhetem a következő megrágott falatot a szájában.