Az nem számít

XVII.

Lementek az időmérők, mindenki mindent tesztelt, mindenki készen áll az indulásra a mai éles versenynapon. Itt állok bent most éppen Alexander kis szobájában, mert szólt, hogy fáj a feje, és tudnék-e segíteni neki.

- Biztosan nem ütötted meg?

- Igen Sofia Colett Berger, 110% hogy nem ütöttem meg a fejemet, az elmúlt öt percben sem.

- Tom, mennyen el a vérnyomásmérőért, és rögtön hozzon fel vérnyomás csökkentő tablettákat is, 5mg-at. Azt hiszem az volt a legkisebb, amit láttam.

- Rendben doktornő, és igen az a legkisebb.- bólintott segítőm, majd már el is sietett, hogy felhozza nekem a kért dolgokat.

- Szerinted a vérnyomásommal van baj?- kérdezi a velem maradt személy, miközben én a nyakára fektetek egy vizes törölközőt, hátha az minimálisan enyhíti a fejfájását.

- Talán az maradt az egyetlen, amire most gondolni tudok.

- És az nagy baj?

- Nem feltétlenül, gyógyszerekkel tudjuk szabályozni, de az is lehet, hogy csak az adrenalin miatt szaladt feljebb, és többé nem is fog jelentkezni.

•

Lenéztem az emelvényről, ahonnan rálátni a csapat egész területére, végül helyre raktuk Alexander fejfájását, Danyiil kocsiját is rendbe rakták, mert volt vele egy kisebb problémája a pilótanak, de mostmár minden rendben, és minden olajozottan működik, így mindenki nyugodtan várj a rajtot, ami egy óra múlva lesz.

- Sokat segítettél a csapatnak a héten- lépett mögém az apám egy pohár itallal.

- Nem nagyképűség egy kicsit előre inni? Vagy ennyire bízol a csapatodban?- lököm el magam a korláttól.

- Igen, ahogy a lányomban is bíztam. Nem véletlenül vagy itt, szeretném ha csatlakoznál a csapathoz- teszi a szabad kezét a vállamra, nem fordulok meg, képes lenne hatni rám csak a tekintetével, volt ideje gyakorolni, volt neki 19 éve, hogy kiismerjen...

- Nekem Londonban van az állásom, a barátaim, és a családom. Minden ami nekem számít, az ott van. És ahogy 19 évesen, úgy most sem akarok a Száguldó cirkusz része lenni.- a korlát mellett haladva indulok meg le a fiúk felé, hogy még utoljára sok sikert kívánjak nekik.

Leérve mindkét pilóta odajött hozzám, és egyszerre vontak ölelésükbe, én pedig felnéztem oda, ahol az előbb álltam. Még mindig ott volt, rátámaszkodott a korlátra, belekortyolt az italába, és úgy figyelte a lenti eseményeket, azt hogy mennyire kötődöm a fiúkhoz, és lassan lassan az egész csapathoz, hiszen ahogy haladtam az orvosi szoba felé, a velem szemben jövő stábtagokkal minddel lepacsiztam, és volt akivel váltottam is pár szót. Belépve a szobába rögtön felkapcsoltam a tévét, ahol természetesen a Forma 1 közvetítése ment.

Már csak pár kör van hátra a futamból, a szokásos emberek haladnak elöl. Persze Mercedes, Ferrari és ott volt a Red Bull is, Verstappen személyében.

Az utolsó körökre én is csatlakoztam a csapat többi tagjához, onnan néztem végig a futamot, ahol az első három befutó a Mercedes, a Red Bull és a Ferrari lett. A fiúk is szép eredményt hoztak, aminek a csapat örült is, majd mindenki ment a saját dolgára, hiszen attól, hogy itt vége van a nagydíjnak, a szezon még tart, mindenkinek, engem kivéve, én csak állok, és figyelem, ahogy lassan a csapat elkezdi összeszedni a holmiját, és lélekben már a következő futamra készül.

- Sofi, szerintem menny el a sajtótájékoztatóra majd, addig pedig nyugodtan mennyi vissza a hotelba, itt már csak nekünk van dolgunk.- fogja meg a vállaimat mosolyogva Danyiil majd megölel.- Köszönünk mindent, amit most értünk tettél.

- Dan, te tudtad- a pilóta már-már gyermeki ártatlan tekintettel néz rám, így már szinte pofátlanságnak találom megkérdezni tőle, azt amire kíváncsi vagyok, mégis meg kell tennem- te tudtad, hogy apám azt akarja, hogy itt maradjak veletek, mint a csapat tagja?

- Mi?- döbbenten hatralép egyet, így tudtam meg, hogy tényleg nem tudott semmit sem az apám tervéről.- De neked van munkád, nem?

- De, van, de szerinte itt is ugyan olyan életet tudnék élni, mint otthon Londonban, de szerintem én ezt nem bírnám- rázom a fejemet, talán inkább magamnak, mint sem neki- nem bírnám naponta látni őt.

- Kit Sofi?

- Maxet, Max Verstappent.

- Tehát nem csak a beteged volt, igaz?- csak megcsóválom a fejemet, majd ellépek Danyiil elől.

- Dan, majd találkozunk a hotelben este,- megölelte, majd elindultam a kijárat felé- nekem még össze kell csomagolnom.- ott áll tehetetlenül és néz utánam, ahogy én rohanok ki a hatalmas épületből.

Az összes dolgomat elraktam, a bőröndöm ott állt a szob,a közepén én pedig ott álltam az ablakban, és a várost figyeltem az üres Forma 1-es pályával. Ránézek a karórámra, tíz perc múlva kezdődik a sajtótájékoztató. Elindulok az ajtó felé, felkapom a bőrkabátom, az ajtót bezáratlanul hagyom ott, és liftre nem várva rohanok le a portára, ahol kimegyek az utcára.

- Taxiii- kiáltom el magam, éppen amikor egy elhalad előttem, visszatolat, majd kinyitja az anyósülés felőli ajtót- a Forma 1-es pályához, amilyen gyorsan csak lehet.- a sofőr követve utasításomat, amilyen gyorsan csak tudott, a forgalomban, olyan gyorsan haladt a pálya felé. Már nyolc perce tart az esemény, amikor odaérek, a sofőrnél az út kb dupla árát hagyom ott, és rohanok befelé, a biztonságiaknak felmutatva belépőmet. Mikor a terem elé érek, megállok egy pillanatra, majd csak miután megnyugodtam, utána megyek be a terembe, olyan hangtalanul, ahogy csak tudok. Max keres valakit a helyiségben, én pedig pont elkapok egy kérdést, amikor leülök a terem végében.

- Max, miért igyekezett ennyire ma a dobogós helyért?- kérdezte egy újságíró a hollandot, ő pedig a mikrofon fölé hajolt, majd ismét pásztázni kezdte a termet, megkeresett engem tekintetével, és a szemembe nézett, így válaszolt az újságírónak.

- Mert volt miért, vagyis inkább kiért nyernem...- ez után szinte millió kérdést zúdítottak rá, eközben én döbbenten ültem, még mindig állva a tekintetét, ő pedig önelégülten, hátradőlt a széken, és úgy figyelte a felbolydult tömeget, a sajtósának pedig szinte úgy kellett kimentenie onnan, a szó szoros értelmében.

Persze még az első és a harmadik helyezett is rengeteg kérdést kapott, így a tájékoztató még kb. 30 percig eltartott, amit én türelemmel végig is ültem, majd csak azután keltem én is fel a székről, hogy mindenki kiment a teremből. Felvettem a táskámat, majd hallgattam, ahogy a hatalmas üres teremben vízhangzik a cipőm kopogása. Kiléptem a nyitott ajtón, az azzal szembeni falnak pedig valaki neki volt dőlve, lecsapott fejjel várt valakit, aki már minden bizonnyal távozott hiszen csak én voltam itt. De amint felemeli a fejét, tudom, hogy én vagyok az, akit az az eddig idegen személy várt. Kapucni van a fején, amit amint lehúz a haja kócosan áll a feje tetején. Egy fekete kapucnis póló, és egy koptatott farmer van rajta, és persze az elmaradhatatlan napszemüveg is nála van.

- Hát második lettem.- lép felém egyet, ellökve magát a faltól.

- Hát második lettél.- teszek egy lépést felé én is, zsebre tett kezekkel.

- Hah- maszírozza meg orrnyergét- Tudod Sofi, nem úgy akartam, kurvára nem úgy akartam, ahogy végül lett, de ezen már nem tudok változtatni, elcsesztem, és ezt tudom,- eközben megfogta a felkarjaimat, így kikényszerítve, hogy rá nézzek, mivel közben én elfordítottam a fejem- de jóvá akarom tenni, bármi is kelljen hozzá, így akartam elkezdeni, ezzel az egy nappal, nem gondoltam, hogy eljössz ide a sajtóra. Nem gondoltam, hogy még számítok neked.- hangját már szinte alig hallottam, mivel a hatalmas üres tér elnyelte azt.

- Danyiil mondta, hogy jöjjek el,- összeszorította a száját és a szemeit, majd úgy bólogatott, közben pedig elfordította a fejét, és hátrébb lépett egy kicsit- de tudod, lehet hogy én se véletlenül mentem bele ebbe az egy napba,- sétáltam kicsit kifelé, majd visszafordultam felé- majd Londonban találkozunk Max.- ezzel kisétáltam, vissza a londoni életembe.

•🦋•