Az nem számít

XXXIX.

- Nem hiszem el, hogy Max kórházban van, én pedig itt ülök, mert olyan nagy az egóm, mint Oroszország vodka fogyasztása tíz év alatt- temetem arcomat kezembe, majd ismét bőgni kezdek, míg Mia az egyik, Elle pedig a másik oldalamon próbál nyugtatni- És ezek után mondja bárki is azt, hogy nem egy szörnyeteg vagyok- vetem most hátra magam az ágyon.

- Nem vagy az Sofi, ez így alakult, ha ott vagy Max most akkor is kórházban lenne, nem rajtad múlt.

- De az igen, hogy több ezer kilóméterre vagyok tőle, most amikor szükségem lenne rám- folytatom a sírást, Elle pedig magához ölel, hogy legalább egy kicsit megnyugodjak- Mindennek a tetejében pedig én sajnáltatom itt magam, mintha jelenleg nekem lenne a világon a legnagyobb problémám. Szörnyeteg vagyok.

- Dehogy vagy az drágám, nem volt igaza Maxnak, nagyon nem volt, és ezt gondolom már ő is tudja, igaz, hogy nem kellett volna eljönnöd, de nem tudtál hová menni, szóval most mindketten ugyan annyira hibáztatok, szóval, egyikőtök sem tekinthető bűnösnek.

- Én akkor is borzalmasnak érzem magam. Nem tudom mit csináljak.

- Szerintem egyenlőre semmit, utazz vissza Monacoba, és várd ott, mert legnagyobb valószínűséggel, ha hozzák haza, akkor nem Londonban teszik le, hanem nálatok.

- Ha kell, valamelyiknük elkísér.

- Nem- veszek egy zsepit, és megtörlöm a szemem- nem, ezt egyedül kezdtük el, úgy is oldjuk meg.

- Akkor mi most menjünk is?- néz rám Elle, hiszen elkezdtem összeszedni a csomagomat, és a szükséges holmimat.

- Csak ha nem baj- nézek hátra rájuk, ők pedig mosolyogva néznek rám.

- Mi ennek csak örülni tudunk- lép elém Mia, majd ölelésébe zárt, majd ezt Elle is megteszi.

- Imádlak benneteket- nézek a két velem tartó lányra a reptér előtt, Mia elhozott bennünket, én pedig már vettem is magamnak egy jegyet a legelső járatra, amire lehetett, igaz, hogy csak 7 óra múlva indul, de legalább nem kell napokat várnom, ami így is haladás.

Én már pár napja Monacoban vagyok, azonban a pilótát csak ma hozzák el ide Charles-szal érkezik, így a monacói pilóta megkért, hogy jöjjek ki értük a reptérre. Persze magángéppel jönnek, így ott várom őket, ahol landolnak. Amikor leszállnak, és már kint vannak a gépből, mindketten szótlanul szállnak be az autóba mellém. Max az anyósülésre, Charles pedig hátra, én pedig nem érzem magam készenek arra, hogy megtörjem ezt a csendet.

Max arcán horzsolások, és hegek vannak, az egyik csuklója be van kötözve, ahogy egyik bokája is, arra a lábára sántít, nehezebben veszi a levegőt is, mint ahogy szokta. Bele se merek gondolni, mi történt vele, Charles nem részletezte azt abban a bizonyos üzenetben.

- Köszönöm a fuvart, további szép napot.- szállt ki Charles csomagjával együtt az autóból, amikor megálltam a háza előtt, majd mikor ő eltűnt az épületben, én ismét behajtottam a nagyvárosi forgalomba.

Még harminc percet autóztunk néma csendben. A házba Max ment előre, majd én vittem be utána a csomagját, hogy ne neki kelljen cipelni a rossz lábával, csak ledobtam az előszobában, majd már mentem is be a nappaliba, ahol a pilóta ült az ágyon, és nézett maga elé.

- Sajnálom- ülök le elé a kis puffra, ő pedig rám emeli tekintetét, ami csillog a könnyektől- nagyon hiányoztál.

- Annyira sajnálom Sofia, csak az én hibám volt, minden, nem szabadott volna annyira kiakadnom, hiszen semmit nem csináltál, az ég világon semmit. Annyira sajnálom ami történt.