Az nem számít

XXVI.

És mégis mit csináljak Sütivel?

Az a corgid?

Igen az, vagy őt is vihetem?

Ha jössz, akkor tőlem az Atya Úr Istent is hozhatod Sofia!

Inkább maradok csak Sütinél, ha nem baj...

Ezzel az utolsó üzenettel lenémítottam a készüléket, és elkezdtem az aznapi munkámat.

Háromkor kimentünk az egyik kolléganőmmel ebédelni, majd utána felmentem a főnökömhöz, hogy átadják neki Ane ajánlását. Majd végül körbejártam a bent fekvő betegeket, és mindegyikkel váltottam pár szót, hiszen jelenleg éppen egy sincs, aki csak és kizárólag az én páciensem lenne, így mindegyiőjükkel ugyan úgy foglalkozom.

Este hét óra múlt tizenöt perccel. Már a lakásomban vagyok, ahol a kis corgi neki rohant a lábaimnak, így kivívva magának az osztatlan figyelmemet. Lehajoltam, és megdögönyöztem a kis állatkát, az pedig a hátára fordult, és úgy folytatta tovább velem a játékot, amire pár perc után már rá is unt, és inkább elindult felfedezni az ételes tálkája tartalmát, én pedig a táskámat és kabátomat letéve helyet foglaltam az kanapén, majd feloldottam az eddig lenémított telefonomat, melyen 36 olvasatlan üzenet fogadott, mind ugyan attól a feladótól.

Akkor most tényleg jössz?

Sofi ugye nem csak szívatsz?

Sof akkor most mi van?

Sofia Colett Berger írj már vissza, hogy most mi a fene van!

Ilyen és ehhez hasonló üzeneteket olvastam, közben pedig a kiskutyám is befészkelődött az ölembe, és onnan figyelte a felcsapott TV készüléket, melyen éppen az Animal Planet egyik műsora ment.

- Na Süti, akkor megyünk Monacoba?- nézek le kis kedvenckémre, aki csak mancsait orrára helyezve nézett vissza rám.

A hét gyorsan eltelt, minden nap a kórházban voltam legalább fél napig, hogy behozzam a lemaradásomat, és hogy hétfőn délután se legyen olyan sok papírmunkám. Most pedig itt várom a becsekkolást a reptéren, Süti már a hordozójában fent van a gépen, és alszik, hiszen bármikor repült velem, mindig elaludt. A gép kb tizenegy órára Monacoban is lesz, Maxnak viszont nem írtam vissza, hat hónap, az mégis csak hat hónap alapon. Had főljön kicsit saját levében.

A monacoi reptéren fogtam egy taxit, és Süti hordozójával, és a bőröndömmel együtt beszálltam hátra. A sofőrnek lediktáltam a megadott címet, ahová tizenöt perc múlva oda is értünk. Persze egy hatalmas impozáns szálloda volt, ahogy egész Monaco. Kifizettem a taxisnak a kért összeget, majd besétáltam az épület fogadó termébe. A recepción egy őszes bácsi állt, és hatalmas mosollyal fogadott, ami engem is mosolygásra késztetett.

- Jó estét, Mr. Verstappen hagyott itt nekem egy kulcsot, ha jól értesültem.

- Jó estét kisasszony,- előkeresett egy papírt az asztaláról, majd elém helyezte, és rátett egy elegáns fekete-arany töltőtollat- tudja Mr. Verstappen nem volt biztos az ön érkezésében Miss...- nyitva hagyta a mondatot, hiszen nem mondtam el a nevemet, gondolom Max meghagyta, hogy csak is akkor kaphatok meg a kulcsot, ha megtudják a nevemet. A recepciós még mindig mosolyogva figyelt, én lenéztem a papírra, táskámat lábam mellé helyezve felemeletem a töltőtollat, majd aláírtam a papírt, és visszatoltam az idősödő férfi elé azt, majd kezemet nyújtottam felé.

- Sofia, Sofia Colett Berger- ő elfogadott a kezemet, és ő is viszonozta a gesztust.

- Marcus Cross, örülök a találkozásnak Miss Berger.- átnyújtotta a kulcsomat, majd miután útbaigazítást adott, felvette az éppen csörgő telefont.