Rosszfiú Egy Fogadással

30.

Mindannyian megesszük a hazugságot ha éhes a szívünk.

-Vigyázz majd magadra Szívem. -simítottam meg anya a fejem tetejét. Arca kicsit ráncos volt, barna haja mint mindig a vállára omlott. Kerek arcából sütött a szomorúság. Ujján ott díszelgett a karkötő amit én fontam neki óvodás koromban anyák napjára.

-Hova mész anya? -kérdeztem és elkaptam a kezét. Ő csak mosolyogva megrázta a fejét. Kezdett elkapni a félelem ami minden emberben jelentkezik mikor az anyja komolyan gondol mindent.

-Meghalni. -jelentette ki komolyan. Körbe néztem kamerák után, hogy mégis hol van kamera, mert ez csak egy vicc. -Egy jobb világba Kicsim. -simította meg újra a fejem mire legördült az első könnycseppem. 

-Ne menj el anya. -remegtek meg az ajkaim és húztam magamhoz. -Senki sem fog nekem maradni. -öleltem a karját magamhoz de ő lehámozta magáról és szoros ölelésben részesített.

-Lesznek az életedben olyan emberek akik csak látszólag tűnnek hosszú távúnak. És lesznek akik ritkán szeretnek de akkor rendesen. Higgy magadban Kim, te egy szerethető lány vagy. Tele élettel és boldogsággal. Akárki csak rád néz boldog lesz. -magyarázta miközben a hátamat simogatta. Szorosan öleltem magamhoz mintha sosem akarnám elengedni.

-Ki marad velem anya? -suttogtam. Az arcomról folytak le a könnyek amik anya fehér blúzán állapodtak meg.

-Itt lesz Tod. Meg majd a jövő beli párod. Szeretni fognak. -tolt el magától és letörölte a könnyeimet.

-Tod? Ő apa kedvence. -jelentettem ki értetlenül mire anya szélesen elmosolyodott.

-A lehet. De Todnak te vagy a kedvence. -simított újra a kezem majd az ajtó felé sietett.

-Anya! -szóltam újra már zokogva. Ő csak mosolyogva megfordult. -Vigyázni fogsz rám? -kérdeztem tőle. Ajkaim rezegtek akár a kocsonya és a hangom is nem egyszer megcsuklott. 

-Én fogok vigyázni rád. De sokkal jobban fog majd a barátod. -kacsintott és a keze már a fehér ajtó kilincsén pihent.

-Paul? -kérdeztem értetlenül mire megrázta a fejét. -Akkor?

-A rendes barátod. Aki minden hibáddal fog szeretni. Akit minden hibája ellenére ugyanúgy fogsz szeretni. És hidd el. Ő minden porcikájával szeretni fog téged. -magyarázta és kilépett a ajtón. Körül néztem a szobába. Minden képről eltűnt. A fal mellet csak Tod és Brandon állt.

-Anya! -éreztem ahogyan lerogyok a földre és a könnyeim ismét megerednek.

-Kim! Kelj már fel! -rázta meg valaki a vállam. Kinyitottam a szemeimet és Brandon aggódó tekintetével találtam szembe magam. Felnéztem az éjjeli szekrényen lévő órára ami lassacskán hajnali kettőt mutatott. -Cicám kérlek szólalj már meg. -simította meg az arcomat. Nem bírtam megszólalni. A torkomon egy hang se jött ki. A szemeimet újra ellepték a könnyek és hangos zokogásba kezdtem. Amilyen szorosan csak tudtam magamhoz öleltem. Vágytam a közelségére, védelmező ölelésére, illatára. Szükségem volt rá.

-Nem megy.... -ráztam meg a fejemet mint egy hülye. -Semmi sem megy. -ráztam meg újra mire Brandon eltolt magától. Hamar felkapott az ölébe és úgy vitt le egészen a nappaliig.

-Na mesélj. -ült le a kanapéra úgy, hogy én még mindig az ölébe voltam. Két apró kezem meztelen mellkasán állapodott meg, így éreztem egyenletlen szívverését. -Rosszat álmodtál? -kérdezte mire elemelte a derekamról a kezét és beletúrt kissé elaludt barna fürtjeibe, majd visszahelyezte a derekamra.