Rosszfiú Egy Fogadással

33.

Elég valakiben egyszer csalódni, és utána soha többet nem tudsz hozzá viszonyulni úgy, mint régen.

Csalódás: Fájó érzést kiváltó eset, amikor egy személy a hitében téved. Olyan eset, amikor nem úgy lett, ahogy egy személy elgondolta vagy várta. A hit, remény szertefoszlása.

Ez a dolog amit érzek. Csalódtam olyanban, akiben nem kellet volna. Toddal éltem az életem nagy részében. Ő volt a támaszom aki segített a nehéz időkben, és ő volt a váll, melyen kisírhattam magam. Támogatott mikor kellett, és jó irányba terelt mikor egyenest mentem a falnak. Jó döntéseket hozott akkor is, ha azt nem gondoltam annak. Sokszor vesztem össze vele, de utólag mindig én voltam aki bocsánatot kért. Ő csak jót akart nekem. Szépen lassan vesztettem el magam körül mindenkit. Egyedül maradtam egy olyannal, akivel nem tudom, hogy hogyan állunk.

Brandonról beszélek jelen esetben. Mellettem volt az utóbbi időkben, és habár a gimnáziumi éveim megrontója volt, most mégis hatalmas támaszom. Habár nem bízom benne annyira mint régen őszintén mondom a szemébe a kritikát, vagy esetleg a problémám. Brandon jó ember lett. A hibája megváltoztatta őt.

Brandon és Tod a gimnázium kilencedik osztályában ismerkedtek meg. Egy osztályba jártak, majd együtt mentek tovább az egyetemre. Tényleg jó barátok voltak, és Brandon nem egyszer fordult meg nálunk is. Talán ő volt az egyedüli aki nem ítélte el Todot amiatt, hogy egyedül "neveli" a húgát. Ez volt a baj Tod barátaival. A társasággal nem volt gond, de gonoszak voltak és a családunkat a szájára vették. Ő nem. Sőt, ő inkább becsülte ezt Todban. Mindig felajánlotta, hogy segít bármiben, pénz, étel, de valahogy Tod visszautasította. Maga akarta kezelni a helyzetet amit tökéletesen csinált.

És hiába táplálok csalódottságot és mérhetetlen nagy dühöt Tod iránt mégis hálás vagyok neki. Ő neki köszönhetem azt, aki ma vagyok. Hiába hagyott most el, hiába ment el a személlyel, aki felé csak rossz emlékeket táplálok, nem tudok rá haragudni. Ő a bátyám és akár kútba is ugornék érte.

-Ez mi volt? -kérdezte Brandon miközben sokkoltan nézte a bejárati ajtót amin nem olyan rég Tod, Paula és az apám ment ki. A könnyeim megállíthatatlanul folytak és én hagytam, hogy lecsepegjenek Brandon kezére ami most már a hasamon pihent.

-Az, hogy át lettem baszva. Az volt. -sziszegtem a fogaim közt de én se vettem le a szemem a nyílás záróról. Szinte már fortyogtam mérgemben. És hiába is tagadnám, csalódott is voltam.

-Mit csinálsz, Tod? -bambult el Brandon miközben beszélt. Hiába mondta nekem a szavait mégis a bátyám felé intézte.

-Oltári nagy káoszt. De nem baj, Brandon. Ez számítható volt. -legyintettem amolyan "nem érdekel" stílusban, de a szavaim nem voltak igazak. Utolsó dolgom lett volna azt hinni, hogy Tod elmegy. Engem itt hagyva. Kizárva az ő tökéletes életéből.

Valljuk be. Todnak az élet remek lapokat osztott. Ami rám nem mondható el. Tod csoki barna, puha fürtjeiért és aranybarna szemeiért az egész gimnázium oda volt. Illedelmes és kedves lélek volt, e mellett empatikus és lojális. Tényleg nála jobb embert nem is ismerhetnék. Megtalálta elsőre a szerelmét, ellentétben velem. Nekem ez nem jött össze. És hiába habzsoltam a szerelmet a gimnáziumi években, egyik sem volt olyan, amilyennek én elképzeltem. Most is ugyanaz a barátnője és szerintem eddig egyszer sem veszekedtek a gyerekes dolgot leszámítva. Ez rám úgy szint nem volt igaz. Akár melyik párkapcsolatba léptem, mindig volt olyan veszekedés ami a végét jelentette az egész játéknak. Tod élete maga volt a megtestesült tökéletesség. Az apja szerette őt, dicsérte, és a tenyerébe hordozta. Ez velem másként volt. Szidott, elhordott mindennek, vert, leszólt. Talán Tod volt aki nem akarta ezt. Mindig is nyugodt életre vágyott. És talán ez az egy közös volt bennünk.