Rosszfiú Egy Fogadással

37.

Ki az ördögnek szolgál, az bizony kínnal fizet.

8 hónap elteltével az élet megadta nekem a legnagyobb örömöt. Elizabeth Bell. Egy tündéri leányzó aki nem olyan régen látta meg a napvilágot. Egyből apa pici hercegnője lett, apja elmondása szerint.

De amíg nálunk ragyogott a mennyország addig Todéknál lángolt a pokol. Végülis elvetette Paula a babát. Mikor haza mentem utána kegyetlenül összevesztek. Aminek sajnos a szemtanúja voltam. Az eredmény az lett, hogy Paula engedett. Hiába beszéltem én is, és Brandon is Toddal, hogy ragaszkodjon a gyermekhez ő mindig azt mondta, hogy ő erre még nem áll készen. Paula rettenesen összetört. Arany szíve millió szilánkra tört, amit meg is tudok érteni. Nem beszéltek egymással sokáig de végül Tod volt aki lépett. Kibékültek és habár Paula még mindig haragszik a gyerek miatt Todra. Mégis békésen elvannak egymás mellett.

-Kim. Haló! -húzta el a szemem előtt a kezét Brandon. Mai nap engednek ki a kórházból egyenest haza. Brandonnal nem jutottunk közös nevezőre, hogy pontosan hol is lakjunk de Brian kedvesen felajánlotta, hogy az ő volt szobáját nyugodtan átrendezhetjük. Így a házban már négyen fogunk lakni. Tiffany mindenképpen ott akart lenni ahol az unokája. Csillogó szemekkel nézett mindig rá mikor itt volt, a kórházban és amikor megfoghatta örömmel tette. Én is átcuccoltam Brandonékhoz így már egy teljes család lettünk. Végre valahára.

-Igen? Figyelek! -ráztam meg a fejem, felkelve a mély gondolataim közül, amik valahogyan csak a családom felé kúsztak.

-Elbambultál. -mosolyodott el fáradtan. Brandon amióta itt vagyunk alig alszik. Ébren őrzi a kisbaba álmait. Már most imádja őt pedig alig pár napja született meg.

-Bepakoltam. Mehetünk? -kérdezte barátságosan. Körülnéztem a kórteremben és mindenhol rend volt. A sporttáskába minden bele volt pakolva, akár csak a bőröndbe és már minden az indulásra várt.

-Hogyne! -álltam fel az ágyból és figyelmesen megszemléltem a kislányunkat aki éppen elaludt Brandon karjaiban. Felkaptam a vállamra a cuccokat és elindultam az ajtó felé Brandonnal.

-Hé! Nem fogod te vinni azokat a nehéz szarokat, majd én! -adta át a kisbabát aki megrezegtette a pilláit és összeszorította a kezeit. Halkan kacagni kezdet ahogyan az apja káromkodva szereli vissza a bőrönd húzóját, mivel az kiesett a helyéről.

-Már ellenem van. -terült el egy rendkívüli aranyos mosoly a száján mikor meghallotta lánya édes nevetését. -Hölgyek! -nyitotta ki nekünk az ajtót és színpadiasan meghajolt, hogy menjünk ki. Felnevettem. Annyira jó volt boldognak lenni és olyan emberekkel, vagy egy babával lenni akiket tényleg szeretek.

---

-Na és ez lesz a szobád! -nyitottam ki Brian volt szobájának az ajtaját, miközben halkan gügyögtem Elizbethnek. A hosszú falak egymással szemben halvány rózsaszínek voltak, míg a rövidebbek fehér színben pompáztak. A padlón egy hatalmas lepke formájú pihe-puha szőnyeg terült szét, amíg a falat hasonló lepkés képek borították be. Az ablak fehér volt, akár csak a kiságy. 

-Nem érti mit mondasz. -támaszkodott meg az ajtófélfánál Brandon és mosolyogva figyelt minket. Elizabeth amint meglátta őt a szeme felcsillant, aprócska kezeit összeszorította. Brandon nem láthatta ugyanis, éppen az ajtó kilincsel babrált ugyanis az majdnem kijött a helyéről. Elizabeth keserves sírásba kezdett mire az apja hamar felkapta a fejét. Oda sietett hozzánk és átvette a kislányt. 

-Apa pici hercegnője. -mosolyodtam el ahogyan beült a fotelbe, kislányával a kezébe és mosolyogva figyelte őt.

Hogy gondoltam-e, hogy Brandonnal fogom leélni az életem? Hogy ő lesz az akitől lesz majd gyerekem? Nem hittem. A fejemben Ő volt a laza csávó aki folyton bulizik, szív és percenként cserélgeti a lányokat. Egészen tizenegyedikig nem volt egy szerelme sem. Pislogás nélkül ejtette a lányokat. Igaz volt a történet. Brandon Bell játékából senki sem jön ki töretlen szívvel. Tört már össze engem is, és keltett bennem hiú ábrándokat, de a végén mindig én voltam aki megbocsájtott. A legelejétől kezdve szerettem Őt. Minden porcikámmal. Elsőre viszonzatlan szerelem volt. Rettentően fájt ahogyan átvert és 2 hónapig játszott. De bizonyított. 

-Elaludt. -suttogta és kérdőn nézett rám. 

-Rakd a kiságyba és hagyjuk aludni. -súgtam vissza mire bólintott és berakta a kiságyba Elizebethet. Rá csuktuk az ajtót és kimentünk a nappaliba. Csak mi ketten voltunk itthon. Tiffany dolgozott, Brian éppen karácsonyfát ment venni ugyanis nyakunkon a karácsony. A házban a kávézó asztalon pihenő műanyag Mikulás jelezte, hogy nyakunkon vannak az ünnepek.

-Aranyos ahogyan elbambulsz. -pöckölte meg az orrom és halkan felnevetett. Leült a kanapéra. Én is hasonlóan tettem és a vállára hajtottam a fejemet. Lassan ráemeltem a tekintetem és az arcát fürkésztem.

-Mond meg, Brandon. Milyen tökéletesnek lenni? -kérdeztem és végigsimítottam az arcán. Összeráncolta a szemöldökét és rám nézett.

-Mit értesz tökéletes alatt? -kérdezte és Ő is hasonlóan végigsimított az arcomon.

-Minden porcikád tökéletes. Egyszerűen nincs olyan dolgod amit ne imádnék benned. -kezdtem bele de a perverz vigyora félbeszakított. Megforgattam a szemem a mosolyára ugyanis tudtam, hogy mire gondol. -Például a szád, szinte tökéletes. Akár csak a cuki pisze orrod, vagy a szemöldököd. Na és akkor még a szép szemecskéidről nem is beszéltünk. Vagy ez az arccsontozat. Egyszerűen nem értem, hogy hogyan érdemeltél ki egy olyan rusnyaságot mint én. -amint soroltam a testrészeit úgy húztam végig rajtam az ujjam. Kivéve a szemén. Egyáltalán nem hazudtam. Minden porcikája tökéletes mintha maga az Isten faragta volna. Férfire kevésszer mondom, hogy gyönyörű de Brandon minden feltétel nélkül az.

-Miért hazudsz? -suttogta és egy laza mozdulattal döntött le a kanapéra és egyenesen fölém hajolt. 

-Mármint? -emeltem meg halványan a szemöldököm és megemeltem a kezem, hogy végigsimítsak a mellkasán. A kemény, izmos mellkasán.

-Azt mondtad rusnya vagy. Pedig neked is van mit kiemelni. -küldött egy óvatos pillantást a mellkasom felé, de úgy, hogy az látható legyen. A szám O alakúra nyílt a döbbenettől, de mégis kicsit viccesnek találtam. 

-Na jól van, Bell. Ez csúnya volt. -röhögtem el magam a végére mire ő is elmosolyodott és "leszállt" rólam. Segített felülni és átölelt. Jó volt vele lenni a meghitt csendben, érezve, hogy szeretve vagyok. Melegség öntötte el a lelkem mikor a derekamon apró köröket kezdett el írni az ujjaival, mert unatkozik.

Nem sokáig élvezhettük a meghitt csendet, egymás társaságában ugyanis az ajtón valaki dörömbölni kezdett.Káromkodva álltam fel az ülőgarnitúráról és az ajtóhoz siettem. Hamar rántottam fel az ajtót és a döbbenettől azt se tudtam, hogy hova nézzek.

-Lilian?

Sziasztok!

Itt is van az utolsó előtti rész. Tudom azt mondtam, hogy 40 részesre fogom csinálni de rájöttem, hogy az már csak időhúzás lenne, és a történetet nem akarom tönkretenni. Így is meglesz a 40 rész viszont ebből a következő lesz csak a történet. Szeretném, ha kérdéseket tennétek fel, akár a könyvel akár magammal kapcsolatban ugyanis a következő rész végére kérdezz - feleleket terveztem. Persze ha érkeznek kérdések. Mellesleg nagyon megszeretném köszönni a lassan 13000 olvasót és az 510 voteot. Hihetetlen számok számomra. A következő részig is puszi nektek!