Rosszfiú Egy Fogadással

36.

Néha az emberek képesek eldobni egy gyémántot csak azért, hogy kavicsokkal játszadozhassanak.

-Kim! -közeledett felém tárt karokkal de én hátráltam. Fájtak a tettei. -Hogy hogy itt? -eresztette le szomorúan a karjait és bús tekintetre váltott.

-Beszélnem kell veled. -jelentettem ki komolyan mire bólintott és az ágyára bökött, jelezve, hogy üljek le. Makacs módon állva maradtam és figyeltem ahogyan megemeli a szemöldökét.

-Ülj csak le. -bökött a garnitúrára de megráztam a fejem.

-Nem fogom magam otthonosan érezni miután kiderült, hogy az egész egy játék volt. -néztem rá komolyan. Hangomon még hallatszott a csalódottság és mérhetetlen nagy bánat amit Tod iránt tápláltam.

-Sajnálom, Kim. -rázta meg a fejét és leült az ágyára amin már huzat sem volt. A szobában vágni lehetett volna a feszültséget. de mi csak farkas szemet néztünk. Nem szándékoztam én megszakítani a szemkontaktust és erősnek, határozottnak akartam látszani.

-Mit sajnálsz, Tod? -kérdeztem és összeráncoltam a homlokom.-Őszintén. Mond meg nekem kérlek. Miért tetted? -kérdeztem és kitártam a karjaim. Nem akartam sírni előtte.

-Annyira sajnálom, Kim. -harapta be alsó ajkát ami arra a nevezőre hozott, hogy mindjárt sír. Nem akartam sírni látni. Ha valakit, Őt nem. 

-Miért sírsz, Tod? -kérdeztem és oldalra döntöttem a fejem, hogy jobban tanulmányozzam az arcát. Szemei alatt hatalmas karikák nyúltak végig, arca sápadt volt. És a szemei mérhetetlen nagy szomorúságot hordoztak magukkal. Minden szegletét magamba véstem az arcának, mintha csak most látnám először. A szemöldökénél ékeskedő heget, amit akkor szerzett mikor még gyerekek voltunk. Imádtunk birkózni. Egyszer véletlen ellöktem és lefejelte az íróasztalt. Majdnem a szeme volt de szerencsére nem. Az arcából ömlött a vér és akkor jöttöm rá, hogy a bátyámat nagyon szeretem. Hiába volt idegesítő és kakaskodó, mégis féltettem mikor ott feküdt a kórházi ágyon.

-Annyira de, annyira sajnálom. -ismételte meg önmagát és hozzám szaladt. Hamar zárt ölelő karjai közé ami miatt be kellett csuknom a szemem. Tod ölelései tökéletesek voltak.

-Mi az, Tod? -toltam el magamtól, hogy a szemébe nézhessek.

-Megakartalak védeni. Minden áron. -csóválta a fejét mire az ágyhoz vezettem és leültettem oda. 

-Mond el, Tod. -kérleltem mire lassan rám vezette arany barna szemeit. 

-Apa már ez előtt felhívott engem. Hallotta ahogyan megkaptad a rendelőt és már beteged is van. Azt mondta, hogy ki akar rúgatni téged az egyetemről, így elvenni a munkád. Tönkre akar tenni. Nem akartam ezt. Láttam ahogyan mindennap mosolyogva beszéltél, csillogó szemekkel tanultál és láttam ahogyan boldog vagy mert oda járhatsz ahova szeretnél. Felhívtam, hogy mondjon bármit. De neked ez fix marad. Azt mondta, hagyjalak itt téged és hazudjak. Annyira fájt kimondani, Kim! Megölt ahogyan láttam, hogy a szíved millió darabra törik miattam és a hazug szavak miatt. Ki szaladtál az ajtón és Brandonnak mondtam, hogy engedjen utánad menni de ő megütött. Megérdemeltem. Feljöttem ide és összepakoltam. Apa azt mondta, hogy minden ami hozzád köt a kukában végezze. Annyira fájt, Kim! Végignéztem az összes képet ahol mosolyogtál egyenesen a kamerába és a szívem ketté tört. Minden szavadból sütött az őszinteség és a nyugalom. Sajnálom, Kim! -temette a tenyerét az arcába. Tod szavaiból most már sugárzott az őszinteség ami miatt átöleltem a vállát. Apa féreg volt. Felhasználta Tod arany szívét, és ott ütött, ahol neki a legjobban fáj. Okos megoldás, de nem ismerte a fiát. Tod mindig is őszinte volt. Megvetette a hazugokat, és a gyávákat. Ha hazudott mindig elmondta amivel mindenki szívébe belopta magát.