Reménysugár

Az új tanár

A reggeli rohamomat követően az ünnepség alatt a suli pchiológusánál voltam. Csokival kínált és azt akarta, hogy beszéljek az érzéseimről. A csokit elfogadtam, de nem mondtam semmit. Soha senkinek nem beszéltem arról a napról, egyedül csak Melisszának.

- Bogi nem csinálhatod ezt örökre. Nem tarthatod magadba.

- Miért nem? - kérdeztem az ablakon kibámulva.

- Mert ezzel csak magadat bünteted, nem kell egyedül cipelned ezt a terhet.

- Nem egyedül cipelem. Ott van apa is - suttogtam.

- Bogi sokkal jobban lennél, ha beszélnél róla.

- És ha nem akarok?

- Ez a te döntésed, de tudnod kell nem vagy egyedül. Olyan fiatal vagy még - simította meg a karom.

- Egyedül vagyok.

- Nem. Nem vagy. Mi mind segíteni akarunk neked, de ahhoz az kell, hogy te is akard.

- Megmondtam már, hogy nem kell segítség - pattantam fel.

- Nem akarsz arról beszélni, ami reggel történt a folyosón?

- Nem történt semmi - jelentettem ki.

- Ahogy gondolod - sóhajtott fel megadóan.

- Most már elmehetek?

- Igen mehetsz - bólintott.

- Viszlát - indultam meg az ajtó felé és hátra se nézve becsuktam magam mögött majd a mosdóba siettem.

A folyosó kihalt volt, ebből arra következtettem, hogy még mindig zajlik a tornateremben az évnyitó. Belöktem a mosdó ajtaját majd az egyik mosdókagylónak támaszkodva, lehunytam a szemem. Érzelmek milliárdja kavargott bennem. 2 teljes éve nem hallottam anyu hangját, sehol se. Erre ma megszólal a sulirádióban. Mintha ennyivel le is rendezték volna a dolgot. 2 évig fel-fel emlegették, most pedig úgy játssza a rádió a dalait, mintha még mindig köztünk lenne. Bárcsak tényleg így lenne, bárcsak anyu itt lenne velünk. De nincs itt és soha semmi és senki nem hozhatja vissza őt. Könnyek peregtek végig az arcomon, kezeimmel erősen markoltam a mosdókagylót. Nem szokásom iskolában sírni, utálom, amikor odajönnek és megkérdezik, hogy mi bajom van. Mégis mi lenne? Na vajon mi? Mintha az ember olyan könnyen fel tudná dolgozni egy szerette elvesztését. Ráadásul az édesanyja elvesztését! A síri csendet nem törte meg más csak a zokogásom hangja. Hogy lehetnek ilyen kegyetlenek? Tudják, hogy ide járok, tudják, hogy, nem igazából nem tudják. Egyedül csak Melissza van tisztában a dolgokkal, mindenki más azt hiszi, hogy minden rendben van, de legalább annyi emberség lenne bennük, hogy megkérdezik.

- Hé, minden rendben odabent? - kopogott be a mosdó ajtaján egy férfihang.

Hallgattam.

- Kislány - szólított meg.

- Jól vagyok - suttogtam.

- A hangod alapján nem úgy tűnik. Tudok valamiben segíteni?

- Hagyjon békén.

- Ilyen állapotban?

- Azt se tudom ki maga - ráztam meg a fejem miközben a tükörképemre néztem. Nem voltam egy szép látvány.

- Magyar Dani, az új tesi és ének tanár - mutatkozott be.

Szóval ő Melisszának az álom tanára. Megnyitottam a csapot és lemostam a szétfolyt sminkemet.