Reménysugár

Most vagy soha

Tegnap mindenkit megleptem, amikor arra jöttek haza, hogy én a zongoránál ülve játszottam. Meli könnyekben tört kis és folyamatosan azt hajtogatta, hogy milyen büszke rám. Klári néni szeme szintén könnyes volt tudta, hogy milyen hatalmas lépés ez. Géza bácsi szemei szárazon maradtak, de az ajka mosolyra húzódott. Apának nem szóltam a dologról, féltem, hogy kiakadna, és azonnal jönne haza, kockáztatva ezzel a munkáját. 2 év után most először nem mondtam meg neki őszintén az igazat és ez bántott, nagyon bántott.

A suli szinte teljesen kihalt, csak azok maradtak, akiket érdekel az énekkar. Velem azért maradt Meli, hogy ne legyek egyedül és, hogy visszatartson, ha esetleg el akarok szökni. Igen ennyire nem voltam biztos abban, hogy jól döntöttem-e. Legalább apával beszélhettem volna. Dani osztályonként mindenkit egyenkét hívott be. Kihallatszottak az énekek, voltak köztük hamisak és voltak egészen jók is. Az idő nagyon lassan telt és ez egyre jobban idegesített. Minél több idő telt el úgy lettem egyre idegesebb. A szívem azt súgta, hogy maradjak az eszem viszont azt, hogy lépjek le és tegyek úgy mintha mi sem történt volna.

- Én ezt nem bírom - pattantam fel idegesen.

- Bogi kérlek - kapta el a kezem.

- Tuti, hogy direkt próbára tesz - böktem dühösen a csukott ajtó felé.

Már vagy 10 perce bement az előttem lévő és azóta nem történt semmi.

- Mondjuk ez tényleg fura - ráncolta a homlokát.

Ekkor kinyílt az ajtó és mindenki kijött rajta.

- Vége? - csodálkoztam.

- Aha, tanárúr azt mondta, hogy menjünk haza. Holnap megmondja, hogy kik lesznek benne - válaszolta Hanna az egyel alattunk járó lány.

- Oh, értem - bólintottam félig megkönnyebbülten félig viszont csalódottan.

- Sziasztok - köszönt el tőlünk Erik az osztálytársunk majd a többiek után sietett.

Egy helyben álltam a távolodó diákokat figyelve és próbáltam nem elsírni magam.

- Tudtam, hogy csak szórakozik velem - suttogtam remegő ajkakkal és a táskámat felkapva lehajtott fejjel elindultam.

- Bartha - szólt utánam Dani.

- Jött kiröhögni? - kérdeztem fagyosan, de nem fordultam meg.

- Gondoltam nem szeretnél mindenki előtt énekelni - válaszolta.

- Hogy? - fordultam meg csodálkozva.

- Gyere már, énekelj nekem - hívott mosolyogva.

Elvörösödtem, Meli pedig őrülten vigyorgott Dani mögött. A cipőmet bámulva indultam meg Dani felé majd bementem a terembe. Dani behúzta az ajtót majd nekidőlt a falnak és kíváncsian rám nézett. Tétován néztem vissza rá majd sóhajtva ledobtam a táskám és beültem a zongora mögé. Nem néztem Danira miközben a billentyűkre helyeztem az ujjaimat és elkezdtem játszani Nagy Bogitól a Maradokat. Régen ez volt a kedvencem és addig rágtam anyu fülét, míg meg nem tanította nekem. A felénél megkockáztattam egy pillantást Dani felé és elmondhatatlanul jól esett, amikor láttam, hogy leesett állal bámul. Nem nagyképűségből mondom, de a hangom sokkal jobb és fejlettebb, mint más átlagos 14 évesnek. A hangom kb. 18 éves szinten van, olyan magas hangokat is ki tudok énekelni, ami nem, menne egy olyan embernek, aki csak hobbi szinten énekel. Nekem anyu volt a tanárom, már akkor tudta, hogy zenész leszek, amikor kisbaba koromban Barbie-zás helyett lelkesen püföltem a zongorát.