Reménysugár

Merre húz a szív?

Ahogy beléptem a templomba kissé meglepődtem, hogy ilyen sokan vannak az éjféli misén. Jobbjára idősebb korosztály, velem egykorú nem is volt. Kornél atya mikor észre vett mosolyogva felém biccentett én pedig vissza mosolyogtam majd becsusszantam a padba és zavartan Danira néztem.

- Szia - köszöntem suttogva.

- Szia - köszönt vissza. - Apud?

- Nem jött el, azt mondta a templom nem neki való. Visszakaptam a telóm - lóbáltam meg nem túl lelkesen.

- Nagyon jó - biccentett.

- Te, hogy hogy itt vagy?

- Én mindig itt vagyok.

- Oh, értem...

- Beszéltetek? Kolossal? - pillantott rám kérdőn.

- Igen beszéltünk.

- Ennek örülök - mosolyodott el.

- Nem tudom, mi van Dani. Teljesen össze vagyok zavarodva és tudom, hogy ezt nem veled kéne megbeszélnem, de nem tudom mással - hadartam.

- Kimenjünk beszélgetni? Itt nem nagyon díjazzák - nézett körbe.

- Utána beszélhetünk, azt hiszem - motyogtam.

- Bogi minden oké - érintette meg a kezem.

- Nem semmi sem oké - ingattam a fejem. - Nem tudom, mit érzek irántad vagy Kolos iránt. Semmit sem tudok.

- Az csak valami, ha nem vagy olyan biztos az irántam táplált érzéseidben - mondta halkan.

- Azok után, hogy beszéltem Kolossal már nem vagyok benne biztos - értettem egyet vele.

- Jól sejtem, hogy nem csak beszélgettetek?

- Jesszusom - vörösödtem el. - Azt hiszem, ezt nem veled fogom megtárgyalni!

- Nem is kell - mosolyogott rám miközben mindketten felálltunk, mert bevonult Kornél atya.

Innentől kezdve nem nagyon beszélgettünk csak hallgattuk a misét mindketten elmerülve a saját gondolatainkban. Én fejben az öregfiúval folytattam társalgást, hogy világosítson fel az érzéseimmel kapcsolatban, mert a végén ebbe fogok beleőrülni. Nem tudom, hogy az imám meghallgatásra talált-e, de amikor elhagytam a templomot könnyebbnek éreztem magam.

- Milyen volt a szenteste? - kérdeztem.

- Néma csendben ettünk egymással szemben, a csendet csak az evőeszközök csörgése törte meg aztán mindketten visszavonultunk a szobánkba és az ajtó előtt hagytuk az ajándékokat.

- Akkor nektek is olyan volt, mint nekünk, annyi különbséggel, hogy mi személyesen adtuk át az ajándékokat - haraptam az ajkamba.

- Ki kéne békülnöd apukáddal - suttogta Dani.

- Az azt jelentené, hogy beletörődtem abba, hogy eltilt a zenétől. De nem! Soha nem fogok beletörődni!

- Nem is kell, de ha talán bocsánatot kérnél tőle, akkor talán ő is megenyhülne májusig.

- Rajta csak a csoda segíthet - morogtam.

- Hát akkor imádkozz - bökött oldalba.

- Nem akarom folyton az öregfiút zaklatni, már így is neki panaszkodom a szerelmi életem miatt...

- Bogi adj esélyt Kolosnak.

- Addig nem tudok, míg tisztába nem vagyok az érzéseimmel.

- Mi segítene rájönni?