Reménysugár

Váratlan találkozás

- Kopp-kopp - hallottam apa hangját mire felemeltem a fejem és kérdőn ránéztem. - Nincs kedved elkísérni az szociális otthonba?

- Minek mész te oda? - kérdeztem hidegen.

Haragudtam rá, mert szilveszter óta még szigorúbban vette a szobafogságomat, csak mert énekeltem párszor.

- Munkaügyben. Cikket írok a második világháborúról - magyarázta.

- Pompás és én, mire kellek?

- Gondoltam kimozdulhatnál...

- Szívesen kimozdulnék, de nem engeded - húztam össze a szemem.

- Bogi kérlek - hunyta be a szemét egy pillanatra és megdörzsölte az orrnyergét.

- Rabnak érzem magam a saját otthonomban - morogtam.

- Nincs kedvem veszekedni. Jössz vagy nem?

- Megyek - motyogtam és becsuktam a könyvemet, amit épp olvastam.

Az utóbbi pár napban az olvasás lett a menedékem. Ha olvastam legalább úgy éreztem, hogy nem kell a négy fal közt lennem. Jelenleg éppen Damonnel voltam a pokolban. Kicsit furcsa, hogy szívesebben vagyok a pokolban, mint itthon.

- Rendben, örülök neki - eresztett meg egy halvány mosolyt.

- Amúgy szerintem két tantárgyból megbukok - jegyeztem meg miközben kiléptem a szobából.

- Milyen két tantárgy?

- Ének és tesi ami amúgy gáz, mert akkor nem vesznek fel sehova - vontam meg a vállam.

- Nem tudsz átejteni Boglárka - húzta össze a szemét. - Ha olyan jóba vagytok a tanárral, igazán adhatna neked egy kettest, de mindketten tudjuk, hogy nem állsz bukásra, csak ezzel akarsz lelkiismeret furdalást kelteni bennem. Ismerlek, a lányom vagy.

- Ha valóban ismernél, tudnád, hogy mi tesz engem igazán boldoggá - mosolyodtam el szomorúan és belebújtam a cipőmbe majd a kabátomba.

- Én csak azt akarom, hogy neked jó legyen!

- Nekem úgy tűnik nem...

Útban a szociális otthon felé egyre csak azon járt az agyam, hogy mégis, hogy juthattunk el idáig apával. 2 éven keresztül egymás támaszai voltunk, úgy éltünk, mint két zombi, elszigetelve és csak nagyon kevés embernek nyíltunk meg. Aztán jött Dani, aki felnyitotta a szemem és rájöttem, hogy ez nem mehet így tovább. Szemem sarkából apura pillantottam és a szemem könnybe lábadt. Nem akartam neki csalódást okozni, de soha többé nem lennék képes zene nélkül élni.

- Minden okkal történik - suttogtam magam elé.

- Hogy? - pillantott rám apu.

- Minden okkal történik - ismételtem meg hangosabban. - Apa te... te hiszel Istenben? Hiszed, hogy ő rendelte ki nekünk ezt az életet?

- Ki ne találd, hogy most meg apáca akarsz lenni - meredt rám.

- Miért ne? De most komolyan apa...

- Nem számít, hogy hiszek-e benne vagy sem - jelentette ki.

- És abban hiszel, hogy anya a menyországba került?

- Nem is kerülhetett volna máshova, hisz egy angyal volt - mosolyodott el.

- Szerinted mit gondol most rólunk? Hogy folyton veszekszünk, szerinted boldog ettől?

- Nem, nem boldog, de ez nem azt jelenti, hogy azt akarná, hogy kövesd a példáját az éneklésben - villant meg a tekintete.

- Szerintem meg igen, álmodtam vele - suttogtam.