Reménysugár

Tiszta vízzel

Érdeklődve hallgattam a misét. Eddig soha életemben nem voltam templomba, de ahogy Kornél atya mesélte igazán szórakoztató volt. A szöveg nem volt monoton, hanem érdekes viccekkel tele sűrítve.

- Van fogalmad arról, hogy mit éltem át? - ült le mellém ekkor...

Nem, nem Kolos. Hanem Dani! Éreztem, hogy egész testemben megfeszülök. Kolos elárult, elmondta neki hol vagyok, és most itt ül mellettem, combja az enyémnek simul, válla az enyémnek feszül. Vettem egy mély levegőt mire az orromat megtöltötte az illata. Csak a szemem sarkából mertem ránézni, mire azonnal a szemembe nézett, nekem pedig könny szökött a szemembe, ahogy láttam az ő könnyeit. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, de tudtam az csak még jobban fájna.

- Miért te jöttél? - kérdeztem remegő hangon.

Szavaim mintha pofonként érték volna, arca eltorzult a fájdalomtól.

- Aggódtam érted - suttogta.

- Nem kell értem aggódnod, az nem a te dolgod - motyogtam.

- De igen az enyém is.

- Nem, nem az. Egyedül csak apa aggódhat értem vagy Meli, de te nem!

- Miért nem? Nekem nincs jogom hozzá? - kérdezte elkeseredetten.

- Szeretném nyugton végig ülni a misét - tértem ki a válaszadás elől.

- Megígéred, hogy utána beszélünk?

- Miért akarod még jobban megnehezíteni? Hányszor akarod még összetörni a szívemet? - néztem rá és az arcomon végig gördült egy könnycsepp.

- Nem menekülhetsz el Bogi. Azok után, nem amit mondtál. Vagy talán azt tervezted, hogy elmondod, aztán úgy teszel mintha mi sem történt volna?

- Nem. Úgy terveztem, hogy nem töröd össze a szívem - suttogtam mire elhallgatott.

A mise végéig csendben ültünk egymás mellett. Kornél atya minket figyelt készen arra, hogy bármikor közbe avatkozzon, aztán mikor látta, hogy nincs semmi gond magunkra hagyott.

- Nem kellett volna elmondanom, tönkre tettem mindent igaz? - néztem Danira.

- Te semmiről se tehetsz Bogi, az én hibám az egész - mosolyodott el szomorúan.

- Jaj, hagyjuk már. Nincs kedvem ezt játszani. Az én hibám. Nem, nem a tiéd, hanem az enyém! Erről az egészről egyedül csakis én tehetek!

- Ha akkor igazat mondok neked, akkor most nem lennénk itt - jelentette ki.

Rosszat sejtve néztem Danira aztán mintha fejbe vertek volna. Egyszeriben minden világos lett. Tudtam, hogy történt azon az estén valami, az elejétől nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valami fontosat elfelejtettem. A kirakós darabkái sorra a helyükre kerültek. A furcsa viselkedés neki meg Kolosnak. A megjegyzés, hogy nem voltam múltkor zavarban. A tekintete mikor elmondtam neki szeretem, nem volt meglepve, csak szomorúság látszott a szemében és fájdalom.

- Édes jó Istenem - temettem a kezembe a fejem.

- Nem tudom, hogy jutottál át a zárt kapun, de egyszer csak ott voltál a küszöbön, áradt belőled az alkohol szag, a szemeidben ott volt az elhatározás. Nem is sejtettem, hogy mire készülsz. Mikor rám vetetted magad és megcsókoltál, teljesen lefagytam, de annyi eszem volt, hogy berántsalak, a házba mielőtt valaki észrevesz minket. Te ezt bíztatásnak vetted, mert csak még jobban csókoltál, el sem akartál engedni, minden mozdulatodból áradt a kétségbeesés. Mikor eltoltalak magamtól könnyes szemekkel mondtad, hogy szeretsz engem, teljesen összezuhantál. Nem tudtam mit tegyek. Fájt, hogy sírni látlak téged és bármit megtettem volna, hogy boldog legyél. De azt nem tudtam megtenni, amire kértél. Szeretlek Bogi, de nem szerelemmel. Úgy szeretlek mintha a húgom lennél - nézett rám patakozó könnyekkel.