Reménysugár

Robbanó bomba

Hatalmasat nyelve néztem a számtalan nem fogadott hívásra aputól és a rengeteg üzenetre. Meg se kellett nyitnom őket, hogy tudjam rájött. Rájött, hogy énekelek. Remegett a kezem, szemembe könny szökött.

- Bogi mi a baj? - kérdezte Dani aggódva.

- Tudja - nyögtem ki. - A rohadt életbe - temettem a kezembe a fejem és elsírtam magam.

- A fenébe - sziszegte Dani és bizonytalanul magához ölelt. - Tudtuk, hogy ez lesz belőle - próbált vigasztalni.

- De nem ilyen hamar. Én akartam neki elmondani - zokogtam.

- Egyáltalán honnan tudja? - kérdezte idegesen.

- Nem tudom, biztos a netről.

- Nem jó ez így. Beszélek vele!

- Ne. Akkor elveszítelek - akadtam ki.

Csend telepedett a kocsira. Még sírni is elfelejtettem.

- Nem fogsz elveszíteni - suttogta.

- De igen, apa elfog tőled tiltani - néztem magam elé.

- Találunk rá megoldást, Bogi hallod. Az iskolában tudunk találkozni.

- Mi van, ha kirúgat?

- Az nem fog megtörténni - jelentette ki.

Kibámultam az ablakon, a számat vékony vonallá préseltem össze.

- Szeretem apát, de nem fogom hagyni, hogy elszakítson a zenétől. Még egyszer nem - suttogtam megrázva a fejem.

Dani megfogta a kezem és megszorította majd beindította a kocsit. Továbbra is kifelé bámultam az ablakon és fel se tűnt, hogy Dani újra megfogta a kezem és egész úton ott hagyta.

Felkészültem mindenre, ami fogadhat. Komolyan összegyűjtöttem minden erőmet mégis mikor megláttam apu kocsiját Meliék háza előtt parkolni elfogott a bizonytalanság. Egy helyben ültem és egyáltalán nem akaródzott kiszállni a kocsiból. Tudtam, ha megteszem egy korszak véget ér és nincs visszaút. Hazafelé jövet a kocsiban elolvastam az üzeneteket, amiket apa küldött. Nagyon dühös volt rám és csalódott bennem.

- Bogi túl kell esned ezen - fordította maga felé az arcom Dani.

- De akkor ennek vége és én nem akarom, hogy vége legyen - ráztam meg a fejem.

- Megoldjuk Bogi - suttogta megpuszilva a homlokom.

- Ezt nem tudjuk, soha többé nem fog a közeledbe engedni engem - sírtam el magam.

- Bogi kérlek, ne sírj - fogta két keze közé az arcom.

Nem tudtam neki engedelmeskedni. Könnyeim patakokban ömlöttek.

- Istenem te lány - sóhajtott elcsigázottan.

Hozzá bújtam, fejemet a nyakába fúrtam és szorosan magamhoz öleltem. Legszívesebben örökre így maradtam volna, a biztonságot adó karjaiban. Mélyen magamba szívtam az illatát aztán az arcára néztem és minden négyzetcentijét mélyen a szívembe véstem, hogy soha senki ne tudja onnan őt kitépni.

- Ne nézz így - rázta meg a fejét. - Ez nem végső búcsú Bogi - nézett a szemembe.

- Nem tudhatod - suttogtam majd megpusziltam az arcát és kiszálltam a kocsiból. - Gyere velem - kértem megfordulva.

- Nem is mehetnél nélkülem - lépett mellém és szorosan egymás mellett sétálva a ház felé indultunk.

Dani kinyitotta nekem az ajtót és mindketten a homlokunkat ráncoltuk a nagy csend miatt. Ugyan csend volt ám a feszültséget szinte vágni lehetett a levegőben. Dani keze után nyúltam és megszorítottam. Mély levegőt véve beléptem a nappaliba és körbe néztem. Klári néni, Géza bácsi és Meli a kanapén ültek a fotelben pedig apu és egyenesen engem nézett. Tekintete távoli volt és idegen.