Reménysugár

Szárnyaló hang

Meglep, hogy egyáltalán nem vagyok ideges. Pedig annak kéne lennem. Ez lesz az első olyan fellépésem, ami nem a versennyel kapcsolatos. Az iskola énekkarát kérték fel, hogy lépjen fel a Gyöngyösi mikulás bulin, ami a jégpályán került megrendezésre. Apának nem szóltam róla, tudtam, hogy nem engedne el. Az énekkarral ugyan nem fogok együtt énekelni, de fogok párat szólózni és kétszer duettezek Danival.

A kapcsolatunkba valami megváltozott. Iszonyúan idegesít, hogy nem emlékszem arra mi történt azon az estén, amikor leittam magam. Dani távolságtartóbb lett velem és volt, hogy furcsa szemekkel méregetett. Néha már azt gondoltam, hogy biztos elkotyogtam neki, hogy mit érzek, és azért viselkedik így velem. Párszor felhoztam témának azt az estét, de mindig lerázott. Bele kellett volna nyugodnom, hogy ami történt azt úgyse tudom meg, de én nem vagyok az a belenyugvós fajta. Úgy terveztem, hogy majd cselesen behúzom a csőbe Danit. Azt mondom neki, hogy mindenre emlékszem hátha attól megered a nyelve.

- Már megint máshol jársz - áll meg mellettem Meli és a kezembe nyom egy pohár forró teát.

- Köszi - veszem el tőle és egy aprót kortyolok a teából, ami azonnal megégeti a nyelvem.

- Bogi tudom, hogy mennyire tudni akarod az igazat - kezdte.

- Muszáj tudnom! Mi van, ha elmondtam neki, hogy szeretem?

- Ha megtetted volna, arról tudnál! Komolyan Bogi, Dani elmondta volna neked. Ha ő nem is Kolos biztosan - győzködött.

- Ez igaz, de akkor is nem hagy nyugodni az egész. Tudom, hogy tettem vagy mondtam valamit. A semmi miatt Dani nem viselkedne ilyen furán.

- Szerintem csak beképzeled, hogy furán viselkedik.

- Te is tudod, hogy nem képzelődőm.

- Jó igaz, hogy mostanában fura, de nem biztos, hogy ennek ahhoz az éjszakához van köze.

- Hát nem tudom - húztam el a szám miközben azt figyeltem, hogy Dani a kicsikkel beszél.

Némelyikük arcán rémület játszott. Meg tudtam őket érteni. Ez az első igazi fellépésük. Természetes, hogy félnek.

- Néha azt kívánom, bárcsak újra kicsi lehetnék. Valahogy akkor minden sokkal egyszerűbb volt. Akkor még élt anyu és nem ismertem Danit - suttogtam.

- Bogi mindketten tudjuk, hogy igazából boldog vagy, hogy ismerheted Danit - simította a kezét a karomra.

Oldalra fordítottam a fejem és ránéztem a legjobb barátnőmre.

- Igen az vagyok, de ha nem ismertem volna meg őt...

- Akkor még mindig saját magadba lennél zárkózva - nézett a szemembe.

- Tudom, de... olyan nehéz. Minden nap látni őt, a közelébe lenni miközben nem lehet köztünk semmi.

- Nem tudhatod, mit hoz a jövő. Ki tudja? Talán pár év múlva egymáshoz sodor titeket a sors. Lehet, hogy most még nem álltok készen egymásra.

- De akkor miért most jelent meg az életemben?

- Mert szükséged volt rá. Én már csak tudom. A megjelenése úgy hatott rád...

- Mintha kaptam volna egy második esélyt - fejeztem be helyette.

- Igen - mondta halkan.

- Aj, annyira szeretem - nyögtem Meli vállára hajtva a fejem. - Csak rá kell nézni, olyan aranyos, ahogy bíztatja a kicsiket.

- Pár év múlva a ti gyerekeiteket fogja bíztatni. Kis dalospacsirták lesznek.

- Igen - mosolyogtam könnyes szemekkel, noha legbelül tudtam, hogy az egész csak egy álom marad. Nekem meg Daninak sosem lesznek közös gyerekink. Mindenki elítélne minket. - Köszönöm Meli, köszönöm, hogy nem ítélsz el engem!